A múlt héten volt Beni zongoravizsgája. Nagyon izgult, pedig nem az első alkalommal kellett megmutatnia a tudását. Haza akart menni, meg akart szökni. Még abban is benne lett volna, hogy ruhát cserélünk és én megyek helyette vizsgázni. De ő semmiképpen nem akart bemenni az 5 tanár elé, akik közül 4 ismeretlen volt számára. Persze bement, de pocsékul teljesített. A rettenetes izgalmán csak nagyon nehezen tudott úrrá lenni. Mire a négykezeshez értek, amit a Tanár úrral játszott, addigra megnyugodott, és tökéletesen, megkockáztatom, élvezettel játszott. Én meg kint álltam ajtóra tapasztott füllel, és a kínok kínját éltem át. Rossz látni, ha a gyerekünk izgul, és mi tehetetlenek vagyunk, hogy csillapítsuk félelmét. Miközben ott álltam, azon tűnődtem, hogy micsoda hülyeség ez a rendszer. A fiam ugyanis imád zongorázni. Nem telik el úgy nap, hogy ne ülne le magától egy kicsit gyakorolni. Vagyis nem is gyakorolni, hanem játszani. Ha gyakorolnia kellene, azzal az örömét vennénk el az egésznek. Ezért hívjuk inkább játéknak.
Én 11 évig zongoráztam. Eleinte kifejezetten tehetségesnek bizonyultam. Egy év alatt két év anyagát végeztem el. Két zongorás versenyre vittek, és meghallgatásra. Bár Apukám nagyon szerette volna, de a tehetségemhez képest nem volt elég szorgalmam. Nem voltam kitartó, és gyűlöltem a kötelező gyakorlást. Olyannyira, hogy folyton ízületi- és ínhüvelygyulladást kaptam. Nyilván, hogy ne kelljen annyit gyakorolni. De azért becsülettel látogattam az órákat. Mert szerettem zenélni és szerettem a tanárnőmet. Egyet viszont megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, sosem fogok erőltetni semmit. Ugyanis a zenélés, de azt hiszem, ez sok minden másra is igaz, csak akkor igazán jó, ha élmény és játék, nem pedig kötelesség. Így amikor Beni elkezdett zongorázni, nem volt egyszerű dolgom. 
Tudtam, hogy nem szabad rákényszerítenem az akaratomat, hogy ne szegjem kedvét. De azt is tudtam, hogy szeretném neki megadni a zenélés élményét. Szerencsém volt, mert olyan tanárt rendelt mellénk a sors, aki igazi pedagógus. Úgy ért a gyerekem nyelvén, ahogy szinte senki más. Kifejezetten kért arra, hogy ne erőltessem a gyakorlást. Majd ők elintézik a dolgokat az órán. Hihetetlen érzékkel, az első hangversenyre egy négykezest választott Beninek. Így nem kellett az én izgulós gyerekemnek egyedül színpadra állnia. Ott volt biztonságnak a Tanár úr. És nem mellesleg zenei élmény is volt a javából. Azóta is gyakran kapunk négykezest itthonra, amit kettecskén tudunk gyakorolni. Óriási élmény a fiam mellett ülni a zongoránál és játszani, zenélni együtt. Persze Rebeka sem akar kimaradni a jóból. Ő is rendszerint odaül a zongorához és játszik. Úgy csinál, mintha, de közben észre sem veszi, hogy lépésről közelebb kerül a muzsikálás élményéhez.
A férjem is zenélt régen. Zenekara volt. Igazi hosszúhajú gitáros-énekes, a lányok körében igencsak népszerű legény volt. Nekem is nagyon imponált, ahogy átszellemülten gitározott és megszólalt a szívekig hatoló hangján. Imádtam, amikor dalokat írt, és órák hosszat énekeltünk együtt. Hosszú ideig állt a sarokban a gitár. És nagyon sokáig nem nyúltam én sem a zongorához. De hála a gyerekeinknek, újból kezdjük felfedezni, hogy milyen klassz dolog a birtokunkban lévő tudás. Kicsit ugyan le kell porolni, de érdemes, ebben biztos vagyok. Esténként mesélés előtt mostanában nem én énekelek egyedül. Apa hozza a gitárt meg a régi nótákat, amit persze olykor cenzúrázni kell. Jaj, nagyon jó érzés! Visszatér a fiatalságunk. Nézem, ahogy zenél a férjem. Az arca olyankor újból kortalanná válik. Aztán nézem, ahogy a gyerekek egymás mellett kucorogva bámulják az apjukat. Idilli. Már csak azt kérem, bár nem tudom, kitől kell az ilyet kérni, hogy a szolfézs- és énektanárok legyenek olyan kedvesek és ne dolgozzanak ellene a mi kis projektünknek. Ne szegjék kedvét az amúgy csupa zene gyerekeknek. Még ha hivatalból teszik is. Mármint a dolgukat. Tudom. Mindent tudok. Nehéz nekik, meg egyebek. De könyörgöm, zenélni olyan jó! Maradok tisztelettel!
És addig is, zenél a család!
Puszi: Réka
