Hogy én készülök a szeptemberre? Készül a fene. Brrr meg pfff. Ha csak úgy nem, hogy megpróbálom felkészíteni magam arra lelkileg, hogy nemsokára újra beindul a nagyüzem. Iskolástól, különórástól, leckéstől, munkástól. Vagyis fenekestől felforgatva a nagyon is könnyen megszokott és amíg csak lehet kiélvezés alatt álló nyári üzemmódot. Jelenleg elképzelni sem tudom, hogy hogyan fog beleférni az a sok minden, amiről már jelenleg is tudok. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy lehet, hogy fel kéne adnom a karrieremet, ha teljes értékű anyuka szeretnék lenni. Nemrég a belgyógyász nagynénémmel osztottam meg ez irányú gondolataimat, aki gyorsan kiverte a fejemből butuska ötletemet. Hiszen anno ő is két gyereket nevelt, ráadásul egyedül. És ő bizony egy percig nem szégyellte, ha éppen nem ő, hanem a segítség vitte edzésre a gyerekeket. Nem akart és nem is tudott volna lemondani a hivatásáról. Olyan rosszul nem csinálta, mert mindkét gyermeke, az én unokatesóim, igen értékes emberek lettek. Szóval, akkor nekem is menni fog, mennie kell.
Már elkezdtem elrendezgetni a dolgokat. 
Mindkét gyerek új helyen kezd el sportolni. Rebeka úgy általában most kezdi a mozgást, ha minden igaz, balettozni fog. Ezt szeretné ugyanis. Beni pedig új sportágba kóstol bele. A tatamiról egy nagy fejessel a medencébe ugrik. Izgalommal vegyes kíváncsisággal várjuk tehát az újdonságokat. Még ha egyik gyerekből sem szeretnék versenysportolót vagy nagy művészt faragni, akkor is azt gondolom, hogy leginkább nekünk szülőknek kell nagy elszánás, ha igazán szeretnénk a gyerekeink segítségére lenni. És ebbe az is beletartozik, hogy megteremtsük annak a lehetőségét, hogy eljussanak a megfelelő helyekre a gyerekeink. Talán éppen ez az egyik legnagyobb feladat. Nekem legalábbis ez okoz most némi fejtörést. Az nyilvánvaló, hogy segítség nélkül nem fog menni. Újból fel kell állítanunk egy rendszert, ami alapján mindenki kényelmesen tud majd elboldogulni a mindennapokban. De jó is lenne, ha a közelben laknának a nagyik! Ha a nagymamával megy az unoka, akkor valahogy nem érzi úgy az ember lánya, hogy csúnya, gonosz szülő, mert bébiszitter viszi a kicsit balettra. Vagy tévedek?
Valahogy a szeptemberrel, úgy vagyok, mint az újévvel. Jönnek a fogadalom-kényszerek, hogy most majd jobban, szebben, ügyesebben csinálom ezt vagy azt. Nyilván minden gondolatom a gyerekeim körül forog most is, tehát a legtöbb reformot ezen a téren szeretném bevezetni. Sajnos sok minden nem rajtam múlik. Attól tartok, hogy hiába szeretném, ha könnyedebb éve lenne a fiamnak, nincs sok esély rá. Hiszen most kezdik el az iskolában a nyelvtanulást. Vagyis a sporthoz és a zenéhez most még egy újdonság csatlakozik. De, ha már ezen nem tudok változtatni, akkor kénytelen vagyok magamon. Nekem kell könnyedebbnek lennem bizonyos helyzetekben. Akár most is. Tök jó, hogy fejben már elkezdtem finoman a készülődést, de azért még van idő. Majdnem egy hónap. Szóval éljen a nyár! Hol van még a várva várt szeptember?
Puszi: Réka
