Milyen gyönyörű reggel volt tegnap. Szikrázó igazi őszi napsütés, harapni lehetett a levegőt. Imádom ilyenkor az Andrássy utat. Meg az iskolába, munkahelyre igyekvő embereket. Most még a forgalmi dugó sem zavart, sem a sok ideges, kapkodó szülő. Inkább olyan jóleső érzéssel figyeltem őket. Néztem ki, hogy engedi útjára a gyermekét. Vannak, akik óriási szeretettel teli öleléssel, vagy bátorító terelgetéssel. A kedvencem, amikor kamaszodó gyerekek, akik már cikinek érzik az ilyesfajta megnyilvánulásokat, sután, lopva lenyomnak egy puszit az anyukájuknak.
Elengedés. Nap, mint nap. Van, amikor könnyebben megy, van, amikor nehezebben. Az biztos, hogy megpróbáltatás szülőnek, gyereknek egyaránt. Nem csak a mindennapi elválásra gondolok, hanem egy új korszak kezdetére, mint például az óvodába való beszoktatás. Mi most benne vagyunk nyakig. És hiába volt már Rebeka bölcsis, hiába csináltam már egyszer végig Benivel, most is éppen olyan nehéz. De van egy jó hírem, eddig még minden gyerek beszokott a közösségbe. Az első napok gördülékenyen mentek, pont, mint ahogy képzeltem. Aztán jött a mélypont csütörtök tájékán, pont, mint ahogy azt már tapasztaltam. Mindkét gyerekemnél, minden hasonló helyzetben törekedtem arra, hogy sosem hagyjam ott sírva őket. Megvártam, amíg „megadták” az engedélyt. Most is így tettem. Hosszan maradtam, hogy kialakuljon a biztonságérzet. Aztán fokozatosan csökkentettem az oviban együtt töltött időt. Csak egy valamit nem vettem számításba. Hogy Rebeka igazi kis rafkós csaj, és úgy manipulál, ahogy csak bír.
Zajlanak a játszmák rendesen. Még maradjak egy kicsit, amíg megnézzük a könyvet. Most még rajzoljunk egy kicsit, aztán mehetek. Most kikísér az ajtóig. De hadd öleljen meg még egyszer. Kísérjem vissza mégis. Keressük meg a nyunyut. Inkább még maradjak. Annyira csak arra koncentráltam, hogy neki jó legyen, hogy szinte észre sem vettem, hogy igazából csak próbálkozik az édes kislányom. Kénytelen voltam erőt venni magamon, és elhatározni, hogy itt van a vége. Anyának indulnia kell. Ez nagyon fontos tapasztalás. Nagyon sok múlik azon, hogy mi szülők, hogyan állunk az „elszakadás – elengedés” kérdéssel. Mi vajon fel vagyunk-e készülve? Mert ha bennünk kétségek vannak, a gyerek azonnal kiszimatolja, és persze ki is használja. Nagyon következetesnek kell lenni és határozottnak. Meg kitartónak. Mondjak még ilyen okosakat? Hiszen az egész gyereknevelés erről szól. Tudom én is, azért néha kell a megerősítés. De hiába a sok bölcs gondolat, becsúszik így is egy-két gikszer. Mivel a gyerekek nem mini droidok, előfordulhat, hogy olykor nehezebben veszik az akadályokat, valami kizökkenti őket a szokásos menetből, és akkor kell nagyon résen lenni, és nem megijedni, vagy feladni.
Bár nem vagyok szakember, de anyai ösztöneim azt diktálják, hogy ezek az elszakadós játékok kicsiben pont úgy zajlanak, mint majd később nagyban, amikor egy egészséges gyereknek tényleg le kell válnia szüleiről. Most azt alapozzuk meg, ahogy majd később zajlani fog. Elengedem a kezed, de csak ha már te is készen vagy rá. De tudd, hogy mindig itt vagyok. Ezért nem szeretném soha drasztikusan otthagyni a gyereket. Tudom, van, akinek ez válik be, de nekem rossz az üzenete. Figyelem, mások hogyan csinálják. Mindenki megvívja a saját csatáját. Mert van, aki tényleg csatának éli meg. És milyen sok múlik azon, hogy van-e külső segítség. Egy szakember, aki már látott sok tétova szülőt, az új élet küszöbén toporgó gyerekével. Aki a legmegfelelőbb pillanatban rád kacsint, és beveti a tutit. Megyünk, megnézzük anyát a titkos úton. Integetünk neki az ablakból. Anya rátalál a titkos útra, idétlenül eltúlozva vigyorog, jelezve, hogy milyen nagyszerű minden. Majd megfordul, hátra sem néz, rohan a kocsiba bőgni. Mert ez az elszakadósdi nem felnőttjáték.
Puszi: Réka
