Egy szavunk sem lehet! A természet igazi ajándékkal lepett meg minket ezen az őszön. Csodás, mesés, isteni, óriási, szuper, hogy még mindig egy szál pólóban flangálhatunk. Reméljük nem lesz meg a böjtje. Jaj, nem szabad gondolni sem rá! Töröl, töröl, töröl. És egyébként is azért kezdtem neki a mondandómnak, hogy kizavarjalak benneteket a természetbe, amíg lehet. A gyerekeimet is pont így szoktam. Elsőre általában nem akaródzik, aztán meg hazafelé nem lehet begyűjteni őket.
A múlt héten a Börzsöny felé vettük az irányt. 
Divatos lenne, ha úgy fogalmaznék, hogy kimenekültem a városból, de azért sem teszem, mert én szeretem a várost is, meg a nem várost is. Szóval elindultunk. Hátizsákba került minimál túlélőkészlet. Víz, nasi, gyümölcs, egy-egy szendvics. Biztos, ami tuti. Verőcéig mentünk autóval, onnan kisvonatra váltottunk. Remek tervünket sokan pont ilyen leleményességgel találhatták ki otthon, mert a kisvonatra szóló jegyért igencsak sokáig kellett várni. Ahogyan a vonatra is, mert késett. Nem is keveset. Már azon izgultam, hogy nem fogunk felférni, és láttam magunkat, ahogy veszíteni nem tudó anyukákkal, apukákkal küzdünk meg a helyekért. Tuszkoljuk a gyerekeket, hogy csak azért is mi jussunk fel. Na jó. Ennyire már ismertek. Akkor inkább gyalog teszem meg a távot. Ugyanakkor ismertek ezt az embertípust is, akiről beszéltem, igaz? Feleslegesen aggódtam szerencsére, mert kényelmesen elfért mindenki, semmi nem zavart meg minket a felhőtlen kisvonatozásban. Királyrétre érve, gyors taktikai megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy három gyerekkel, ebből két négyévessel, nem indulunk neki gyalog a hegynek, legalábbis felfelé nem. Kihasználjuk az infrastruktúra adta lehetőségeket. Kisbuszra szálltunk hát és meg sem álltunk a Hideghegyig. Meggyőződésem, hogy a gyerekkorom óta nem változott ott semmi. Vagy pedig időutazásban vettünk részt. Kellemesen lepukkant busszal érkeztünk a bájosan ódivatú étteremig, vendégházig, amit télvíz idején, sípályaként, melegedőként üzemel. Egy nagyot kajáltunk, mert hiszen megéheztünk a nagy út alatt. Egy lépést sem tettünk még meg addig gyalog. :-) De végül, mire megkaptuk a kaját, valóban úgy éreztük, hogy nekünk ez már nagyon jár. Bő másfél órát vártunk a gyerekekkel. Nem felróható ez a személyzetnek, hiszen tényleg nem várt tömeg lepte el a környéket. Jól feltankoltunk, tele energiával nekiindultunk hát a hegynek. Lefelé. 
Nagymellénnyel persze, hogy lefelé semmi az a nyolc kilométer. Most már utólag röhögök magunkon. Én csak szimplán el vagyok szokva az ilyen mennyiségű gyaloglástól. A férjem meg a „nyakban cipelés lejtőn lefelé” típusú mozgást nem gyakorolja sűrűn. Mert egy dolgot nem jól kalkuláltunk ki. A két kicsi ebéd után rendesen bepunnyadt, hiszen sem a vonaton, sem a buszban nem tudtak elaludni az izgatottságtól. Így kénytelenek voltak az apukák beáldozni magukat, pontosabban a nyakukat.
Csodaszép az őszi Börzsöny. Nem győztem betelni az ősz színeivel. És ahogyan az enyhe szél fújta le a sárgult leveleket a fákról! Már már giccses volt. Majdnem két óra alatt értünk vissza Királyrétre. Pont elég volt. Elfáradtunk ugyan, de inkább kellemesen, mint kínlódva. Másnap persze volt meglepi reggel. Olyan izmaim létezésére derült fény, amikről ezidáig nem is tudtam.
Nosza, induljatok neki! Hátha ad még nekünk az ég egy-két napfényes napot!
Puszi: Réka
