Egy televíziós beszélgetésben egy igen nagy tudású pszichológus úrral beszélgettünk egy komoly problémáról, amelynek hátterében minden esetben pszichés okokat kell keresni. Valamilyen komoly traumát. Amit a szakember szerint igen nagy százalékban a szülők okoznak. Már megint a szülők. Értem én, tudom én. De közben mégiscsak felzaklat a tény, hogy megint mi vagyunk a hibásak. Igen azt is tudom, hogy ha hangosan ki is mondtam volna, amit komolyan gondolok, akkor jött volna vissza a válasz, hogy hát kezicsókolom, nehéz szembesülni azzal, ha valamit elrontottunk. Igen, nehéz. Pláne, hogy gyakorlatilag már lassan nincs egészséges lelkű szülő, akit ne dorongolt volna le legalább egyszer egy óvónő, egy tanár, egy logopédus vagy gyógytornász, pláne egy pszichológus, hogy mikor és hogyan tett maradandó kárt gyermekében.
Nem vagyok ostoba. Pontosan tudom, hogy tényleg van igazság alapja a dolognak, tudom, hogy tényleg meg tudja nehezíteni a szülő a saját gyereke életét. De akkor sem tudom szó nélkül hagyni, ki kell mondanom, hogy nem jó ez így. A mi generációnk, akik most vagyunk kisgyermekes anyukák, apukák hogyan nőttünk fel? Foglalkozott valaki komolyabban azzal, hogy tudatosan nevelje a gyerekét? Neveltek bennünket tisztességgel, de nem folyamatos nyomás alatt, hogy jó-e, amit csinál a szülőként vagy sem. A mi gyerekkorunkban még simán lehetett bagózni mindenhol. Lakásban, autóban. Nem volt biztonsági gyerekülés, korhatáros film. Még azt a nőt sem vettette ki magából a világ, aki nem szoptatott. Szeretném leszögezni, hogy ezzel nem azt akarom mondani, hogy a dohányzás jó, vagy hogy az anyatejes táplálásnál nincs jobb, csak azt akarom érzékeltetni, hogy a mi generációnkat nevelő szülők nagyon máshogyan élték a családi életüket. Az iskola után nem volt sok gondjuk velünk, a nagyszülők pedig komoly szerepet tudtak vállalni a család életében. És főleg nem okolták őket folyton, ha a gyerek sokat volt beteg, esetleg allergiás volt valamire, dadogott vagy éjszaka bepisilt. Persze nagyszerű, hogy ennyit fejlődött a világ és benne a pszichológia tudománya. De közben elfelejtődött, hogy az egészséges lelkű gyermekek nevelése közben segítsük a szülőket abban, hogy ők is egészségesek maradjanak.
Nem lehet csak a szülő a felelős, hiszen komoly rendszerben, ha úgy tetszik egy társadalomban élünk. Ahol a körülményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az oktatási rendszert, a felfokozott, stresszes életmódot. A megfelelési kényszert, ami már lassan úgy tartozik hozzánk, mint a személyi számunk. Helyt kell állni, nőként, apaként, főnökként vagy alkalmazottként. Főzni kell egészségesen, változatosan. Mosni csakis bio módon, környezettudatosan. A család életét, mint egy projektmenedzser elrendezni, és mint egy rendezvényszervező megfelelően mozgalmassá, izgalmassá tenni. Aztán, ha baj van, állni a sarat. Elbénáztad barátocskám, nem vagy elég jó. Lám, lám, a gyerek defektes, csakis te tehetsz róla! A Doktor úr abban az adásban nagy büszkén jelezte, hogy ha a gyerekkel baj van, akkor sem magát a gyereket kell terápiára vinni! De nem ám! Hanem a szülőt kell elő venni. Nagyon helyes, jegyzem meg magamban. De abban a reményben, hogy vannak szakemberek, akik érzik és látják, hogy nagy a baj. És nem feltétlenül velünk szülőkkel. Remélem, hogy vannak szakemberek, akik megsimogatják a szülő fejét, megfogják a kezét és segítséget adnak. Nem okolnak, hibáztatnak.
Puszi: Réka
