Sose értettem igazán, amikor Anyu azt mondta: téged csak futva lehetett pelenkázni. Vagy inkább úgy elfogadtam magamban, hogy jó, hát sose voltam az a típus, akit beraktak a sarokba és ott maradt három órán át csendben. Három esztendős voltam, amikor már elvittek balettra és később is mindig volt valami sport, mert az energiákat le kellett kötni. Aztán most kezdem valahogy felfogni ezt az egészet, hogy is van valójában. A keresztlányom szintén az energikus vonalat hozza a családban. Ő annyira Atom Anti típusú személyiség, hogy a téli szünetben, amikor nem volt neki edzés (nyolc esztendős), az apukája beöltöztette overállba és a fütyülő mínuszok ellenére kilométereket sétáltak együtt. Hátha… Így olyan tizenegy felé Noi már kicsit elálmosodott, persze, ez nem azt jelentette, hogy fél hatkor nem kukorékolt vidáman. Rozi is a családnak ezt a hagyományát folytatja. Elképesztő energiával rendelkezik, az én idegeim pedig… hát, néha úgy érzem, egy-egy pelenkázás alkalmával fél évet öregszem. Az előbb is tiszta udvar rendes ház program volt, cserélni kellett a pelust. Nálunk már olyan nincs, hogy szépen lefekszik a pelenkázóra, adok a kezébe valamit, amivel eljátszik és könnyen megtörténik a szárazra váltás. Nem. Ő feláll, lepakolja a pelenkázó polcát, ledobja, amit talál, ugrál, csavargatja a lámpát, kurjongat, dobálózik, persze, mindezt egy tíz hónapos csecsemő teljes elszántságával. Én közben már álló helyzetben próbálom valahogy ráapplikálni a pelust, hogy ne az legyen, hogy minden megy fél óra múlva a mosásba.
Ami a legdurvább pedig, hogy utána valahogy a ruhadarabokat újra rá is kell adni valahogy. Így általában a nadrág már a földön kerül rá bűvész mozdulatokkal, a zokniról meg ne is beszéljünk. 
Tehát számomra már az is segítség, ha a családból valaki más átpelenkázza egyszer, nekem az olyan, mint másnak egy wellness hétvége Zalakaroson. De nem, nem panaszkodom. Miért gondolnám azt én, akit annak idején a nagyszülei kivizsgáltattak a doktorral, mitől olyan sovány ez a gyerek, miközben annyit eszik, mint három más, hogy nem egy ülő buddha lett a lányom? (Megoldásként azt mondta anno a doki, hogy oké, hogy a gyerek megeszi egy felnőtt étel adagját, de nézzék már meg, hogy egy percet nem ül meg a fenekén!) És tessék, most szembesít a sors, hogy nézd meg, milyen lehetett veled az élet kicsiként. Kemény, azt kell mondjam. Szegény Anyu! Néha én sem tudom, honnan veszem az erőt, amikor 5 óra 30-kor már világos a számomra, hogy ugyan kint még tök sötét van, de nem, a kisasszonyt már nem lehet visszatenni aludni, itt bizony kezdődik a nap. Ja, de tudom… az erőt egész pontosan az ő mosolyából és kacagásából merítem!
Utóirat: azért minden sorstársamnak, akinek hasonlóan energikus gyermeke van, küldök egy nagy-nagy ölelést és képzeletben kiutalok egy órás teljes pihentető testmasszázst!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
