Este, ahogy végre elaludt a leánygyermek, behajtottam az ajtót a szobájában és azon gondolkodtam, mennyire tele van a szívem szeretettel. És hogy soha, egyetlen percet sem cserélnék vissza a régi életemből a mostanira. Pedig irtó nehezen szunyált el Rozi, már harmadik napja küzd rendesen, de végül a báránykák nyernek.
De azt gondolom, ahhoz, hogy az ember kiegyensúlyozott anyuka tudjon lenni, segítőkre van időnként szükségünk. Sokáig nem tudtam, milyen fontos is az, hogy legyen valaki, vagy valakik, akik beugranak néhány órára, ha arról van szó. Volt a Nők Lapjánál egy kolléganőm, aki még anno mesélte, bitang nehézkes volt nekik a két gyerek felnevelése, mert kétszáz kilométerre, vidéken vannak a nagyszülők. Nem értettem akkor (kb. tizenöt éve volt), mit is jelent ez igazán. Most már értem és mindenkit nagyon becsülök, akinek szintén nincs segítsége. Azt is megértettem, hogy minden család más. Van, ahol a baba születésekor odaköltözik az anyuka, vagy anyós, akár két hónapra napi huszonnégy órára is. Van olyan barátnőm, aki fél év után ment vissza vezető pozícióba és csak úgy megy neki, hogy a nagymama van heti háromszor az unokával. Egy másik barátném pedig azt mesélte, ő szinte azzal küzd, hogy ne akarjon minden pillanatban ott lenni az anyukája, pedig távolsági busszal utazik hozzájuk. Ismerek olyan nagymamát is, akinél péntektől vasárnap estig ott van az unoka, hogy a szülők pihenhessenek.
Nem szeretném, ha ez egy panaszkodós poszt lenne, mert nekünk nem jutott négy nagyszülő, aki folyton Rozi pesztrálásáért küzdene. Nálunk Anyu nem ért rá olyan sokat, mint szeretett volna. Egyszerűen csak azt gondoltam, mindenki, akinek van segítsége,( bár lehet, hogy néha tök idegesítő az anyós, ahogy gügyög a kicsihez): becsülje meg, hogy van az illető. Mert néha az ember nem is tudja, milyen szerencsés. És mindenki, aki segítség nélkül pelenkázik már századszor, veszi ki a távirányítót a gyerek szájából és szedi le a falról őt, mert épp mászni kíván, legyen nagyon büszke magára. Nekünk most már időnként van segítségünk. De az első fél esztendő gyakorlatilag enélkül ment. Gyakran gondolkoztam azon, milyen más is lehetett régen a gyerekek felnevelése, amikor még nagy család volt és a nagymama, keresztmama is ott volt folyton. Persze, nem mondom, idegesítő lehetett az is, ha az anyós belekotyogott mindenbe.
És akkor most illene lezárnom ezt a postot. Valami mély, magvas gondolattal. De megint csak azt tudom mondani, mindenki becsülje meg, ha vannak hadba állítható nagyszülők, vagy testvér a családban, aki néha eljátszik a gyerekkel. Mondja azt neki néha: köszönöm!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
