Egyre többször veszem észre magamon, hogy bizonyos helyzetekre pont úgy reagálok, mint anyukám. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a hanghordozás. Még a fotókon is egyre inkább fedezem fel magamon a vonásait. Na jó, ebben semmi meglepő nincs, hiszen az anyukám. Én meg a lánya vagyok.
De a külső jegyeken, gesztusokon kívül mi az, amit tovább viszünk? Mondjuk a lecsó receptjét. Vagy a sóletét. Egyszer majd beavatlak benneteket a titkos családi sóletreceptünkbe is. És a vasárnapi húslevesét.
És még mit? És mit fogok én tovább adni? Nem kellett persze sokáig töprengenem, hogy rátaláljak, arra az egyre, az igazira, amit csak és kizárólag anyukámtól tanultam. Pontosabban nem is tanultam, nem is ellestem, hanem megéreztem, belém ivódott. Ez pedig az az energia, amivel varázslatos módon tartja egyben a családot, a barátokat. Azt a közösséget, ami miatta létezik. Egész kicsi koromra visszaemlékezve is azt látom, hogy egymásnak adják a kilincset a barátok, rokonok. Na nem klasszikus, szépen terített asztalnál ülős vendégségre kell itt gondolni. Hanem jövés-menésre. Nálunk mindenki otthon érezte magát, és így van ez a mai napig.
Múlt vasárnap gyereknapot ünnepelni jöttünk össze. A férjem szülei, Dédi, Marika, Anyáék, és mi négyen. Egy potyautassal kiegészülve, aki Egyiptomból érkezett. Sheriff nem beszél magyarul, sosem találkozott még a családunkkal, de kb. 2 perc alatt lendült tovább anyukám vezényletével a család a nyelvi és egyéb akadályokon. Vicces volt látni. Az efféle összejöveteleken talán azt szeretem a legjobban, amikor ebéd után lepihen a család. Szerencsére mindenki szereti, sőt szerintem alig várja ezeket a sziesztákat. Egymás hegyén-hátán, éppen ahol van hely. Megy a duruzsolás, amin jókat lehet aludni. Hogy aztán új lendülettel lehessen folytatni pl. a nagy családi tollaslabda-bajnokságot.
Emlékszem a barátnőim is imádtak nálunk lenni. Sőt, miután én elkerültem Ceglédről, volt, aki rendszeresen visszajárt „Zsuzsikához.” És hány, de hány lelket ápol most is folyamatosan! Lehet éjjel, lehet a leglehetetlenebb időpont, ő szalad, ha baj van. Ezt láttam mindig, ebben nőttem fel. Amikor megkaptuk az első közös lakásunkat Bencével, ami 29 nm volt, mindennaposak voltak a közös főzések. Egyszer karácsonykor 12-en voltunk. A mostani teraszunkat is leteszteltük már. A 8 nm tökéletes egy 10 fős terasz-partyhoz. Most pedig azt tapasztalom, hogy én is úgy gyűjtöm magam köré a szeretteimet, mint anya. Én akkor vagyok boldog, ha körülöttem mindenkinek jól megy a sora. Ha valakit bánt valami, abba kicsit én is belehalok. Szeretek meglepetést szerezni, szeretem, ha más örömének én is részese vagyok. Csak egy baj van. Még nem rendelkezem azzal az igazi nagy erővel. Még sokszor érzem, lehetne sokkal jobban, mélyebben csinálni. De tudjátok mit! Addig jó, amíg én csak a második lehetek ebben a rangsorban.
Puszi: Réka
