Imádom, amikor 5 órakor hazakeveredünk a gyerekekkel a suliból, oviból és még legalább másfél órát kínlódhatunk az íróasztal fölött, hogy minden meglegyen másnapra, meg harmadnapra, mert másnap edzés van, és még fáradtabb lesz a gyerek. Ez nem a tanító nénik hibája, hanem a rendszeré, de azon a háborgásom nem segít, így hát bele sem kezdek. Hiába nem szeretném túlságosan leterhelni a gyereket, nem tudom ennél ésszerűbben megoldani, hogy mikor sportoljon, mert az kell. Zenéljen, mert szereti. Így is annyi mindent szeretne még. És én is örülnék, ha mondjuk már most nyelvet tanulna, de mivel jövőre kezdik az osztállyal, nem akarok vele kitolni. Ha belegondolok, hogy mennyi fejtörést okozott, hogy milyen iskolát válasszunk, ami az igényeinket praktikusan szolgálja, a gyerek is szereti, egyebek… És, bár nagyon szeretjük az általunk választottat, mégsem vagyok mindig biztos benne, hogy tökéletes a megoldás. Mi van, ha más irányba kellett volna inkább terelgetnünk a gyereket? Mi teremtjük ugyanis meg a lehetőségeket a gyerekeink számára. Ha tetszik, ha nem. Hiába gondolják sokan, hogy az igazi tehetség úgyis utat tör, szerintem ez nem teljesen így van. Azt gondolom, hogy nekünk kell megnyitni a kapukat, megadni a lehetőségéket, amit persze már nekik kell kihasználniuk.
Hogy jön ez a tanuláshoz? Hát úgy, hogy nyilván nem lenne kötelező otthon még nyüstölni a gyereket, hiszen a házi kész valamennyire, meg okos a gyerek is, de fontosnak érzem ezeket a közös tanulásokat. Pontosan tudom, hogy mennyit számít akár a jegyeknél is, ha „foglalkozva” van a gyerekkel. Kár tagadni, igenis rajtunk is múlik. Kifejezetten meglátszik a gyerekem iskolai munkáján, ha engem nyakig ellep a tennivaló. (Csak egy újabb adag a felelősség nyomasztó puttonyába.) Pedig nem egy leányálom az együtt tanulás. Legalábbis nálunk nem. Jézusom, néha úgy kihoz a sodromból! Egyrészt, mire ráveszem a fiamat erre. Ezek a gyerekek az időhúzás nagymesterei. Én próbálkoztam már mindennel, de többnyire tehetetlen vagyok ezekkel a felesleges küzdelmekkel szemben. Na, de ha végre elkapja a fonalat, akkor meg pikk-pakk megvagyunk mindennel. Kivéve, ha nem jön be a tesó, aki meg iskolásat akar játszani, és azt szeretné, hogy adjak neki is leckét. Erre a nagy bepöccen, hogy ő még nem is iskolás, úgyhogy menjen ki és nézze a Kockásfülű nyulat, mert az való neki. Nem a matek házi.
Érzékelitek? A kicsi, aki ovis, még tanulni akar. A nagy meg csak akkor, ha valaki sérti az ő jogait. Ő ugyanis már iskolás, neki van joga a tanuláshoz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a tanulás vágya alapvetően bennünk van. De miért veszik el oly sokszor útközben? Most nem akarok megint előjönni a rendszer-elméletemmel. Inkább azt mondom, sok múlik megint csak rajtunk. Hogy mit lát a gyerek maga körül. Nálunk például azt, hogy nagypapa szakdolgozatot ír, anya vizsgázik, apa spanyolul tanul. Szóval mindenki tanul, még most felnőttfejjel is. És örömmel, önként teszi mindezt. És az én gyerekem éppen úgy balhézik minden egyes tanulásnál, mint az összes többi.
Na! Ennyit az én teóriámról. Persze pontosan tudom, hogy beleivódnak ezek a dolgok, és eljön az az idő, amikor majd örömét leli abban, hogy napról-napra többet tudjon a világ dolgairól. Mert ez az egy, amit senki nem vehet el tőlünk. A tudásunk. Az önbizalmunkat, ambíciónkat időről időre letörhetik, de a tudást, amit magunkévá tettünk már soha. De addig is marad az idegeket néha igencsak megtépázó, itthoni tanulás.
Puszi: Réka
