Agyrém! Ezzel tudnám röviden összefoglalni a tanévkezdést. Ritkán puffogok nyilvánosan, például a szülői értekezleten, otthon azért többet :-), de most nem bírom magamban tartani a dühömet. Nem igazán düh ez persze, hanem sokkal inkább tehetetlenség. Na jó, tehetetlen düh. Mostanra, vagyis három hét alatt sikerült nagyjából összerakni, hogy hogyan fogjuk megoldani az iskolás gyerekem életét.
Az iskolarendszer nem éppen 
úgy van kitalálva, hogy a gyerekek számára a legideálisabb napirendet lehessen kialakítani. Van úgy, hogy 14.45-kor viszik ebédelni az alig tíz éves gyerekemet. Én ezen teljesen ki vagyok akadva. Miért kellene nekem ezt elfogadni? Vagy azt, hogy a szolfézst, ami kötelező, még úgy is, hogy heti öt énekórájuk, plusz három kórusuk van, hiszen zenei tagozatra jár, berakják heti két nap délután negyed öttől ötig. Négyig kötelező a suli. Oké. De miért nem kötelező négyig megoldani a kötelező köröket? Miért kell a gyerekemnek este fél hétkor még tanulnia? Miért nem sikerül a napközin belül megoldani a tanulást? Ebből már volt pár konfliktusom. Nagyon jó, hogy a gyerekeknek játszani kell, meg mozogni a levegőn, ha valaki, akkor én ezt nagyon támogatom. De mi lenne, ha én játszhatnék, levegőzhetnék vele öt után, és nem akkor kellene befejezni az elmaradt leckét? A férjem úgy fogalmazott, hogy az, ami mostanában történik az iskolákban, egyáltalán nem családbarát. Sőt! Félreértés ne essék. Ez nem a pedagógusok sara. Nem gondolom, hogy az iskolaigazgatók boldogok, hogy a rengeteg feladatuk mellett, még a napi több tucat nekik címzett kikérőt is adminisztrálnia kell. És látom, hogy a mi osztályfőnökünk, akinek a mindene ez a huszonakárhány gyerek, valóságosan ki van zsigerelve. Be kell tanítania más osztályokba, meg kell oldania a napi testnevelést, úgy hogy heti kb. egyszer jut nekik tornaterem. Agyrém! Mondtam én, ez az. Nem kétlem, hogy szakemberek ülnek a fontos székekben, akik eldöntik, hogy mi merre hány méter. Csak lehet, hogy már nem gyakorló pedagógusok, és nem tudják elképzelni, hogy a gyerekek nem statisztikai adatok, vagy kipipálni való teendők.
Harmadik hete kezdődött az iskola, de annyira kipurcanunk családilag, hogy szombaton, ahelyett, hogy kirándultunk volna egyet, pizsamában punnyadtunk egész nap. Még az én örökmozgó gyerekem is azt kérte, hogy maradjunk itthon. Lehet, hogy ez a cél? Jó, nem akarok ilyen pesszimista lenni, nem vagyok én ilyen. De most egy kicsit meg vagyok ijedve. Nem látom, hogy a gyerek, az én gyerekem többek között, számít-e valamit ebben az országban. Folyton a szülőkre fogják, hogy túlterhelik a gyerekeiket. Esélyem sincs rá. Mindezek mellett, maximum kétszer egy héten tudom elvinni vízilabdázni, aminek legalább van értelme. Az tényleg sport. Nem úgy, mint a tantermi bénázás, ami értelmetlen és legalább veszélyes is. De sok-sok órát vesz el a gyerekektől és a tanároktól, akik kénytelenek össze-vissza variálni, hogy meglegyen a kötelező óraszám. Nem a tudás átadása, hanem az óraszám.
És a tankönyvmizériát már el is felejtettük, ugye? Én azért még emlékszem. Nálunk simán benne maradt az összes felmérő a csomagban. Nagy volt a kísértés, de érintetlenül küldtem vissza. Ismerem a gyerekemet, boldogan újságolná, hogy pont ilyen feladatokat gyakorolt. Hazugságra viszont nem nevelem. Viszont kimaradt sok más. Van olyan gyerek, akinek még mindig nincsenek tankönyvei.
Nem kommentálom. Szomorú vagyok. És nem tudom, hogyan fogom ezt egész évben véghez vinni, koordinálni. Miért nem lehet elsődleges szempont, hogy mi a jó a gyereknek, családnak, tanárnak? Miért nem?
Puszi: Réka
