Már hazafelé tartunk. Őrületesen gyorsan telt el ez a 6 nap. És persze, amitől a legjobban féltem, hogy mi lesz a gyerekek nélkül, meg mi lesz a gyerekekkel nélkülem, az is rendben ment. Minden nap tudtam velük beszélni skype-on, ami nagyon vicces volt. A kicsi mindig megkínált abból, amit épp evett, én meg tátottam a számat. A skype-pal csak egy baj van, hogy annyira csúnyának látom magam, miközben beszélek. És arra gondolok, hogy szegény gyerek mit gondolhatnak. A mama boszivá változott?
Tele van a fejem és a szívem érzésekkel. Olyan sok mindent szeretnék hazavinni az élményekből. Sok szépet és sok furcsaságot. De én nem vagyok az „japán” fajta turista, aki kizárólag a videokameráján keresztül nézi a világot. Fényképezni is alig fényképezek. Szeretem inkább mélyen magamba szívni az élményeket. Az illatokat, ízeket. Ha azzal lennék elfoglalva, hogy mindent megörökítsek, akkor egy csomó mindenről lemaradnék. Így persze kevesebb dolgot tudok továbbadni itthon. Legalábbis vizuálisan.
Elutazásunk napján szünnap volt itt Sharjahban. A szálloda melletti mecsetbe, amiről már meséltem, özönlöttek a férfiak. De annyian, hogy nem fértek be. Az utcán a kocsik között fegyelmezett sorokba rendeződve, kint hallgatták az imát. Elképesztő kép volt. Főleg miután az előző este megpróbáltunk taxival hazajutni Dubaiból. Pontosabban szerettünk volna a strandolás után hűsítőképpen meginni egy pohár sört, mert Sharjahban ugye nem lehet. Már túl voltunk aznap egy-két nagy kalandon. Strandoltunk egész nap. Beata az ötvenes évei elején járó lengyel könyvkiadó, aki tisztára úgy néz ki, mint Glenn Close, Janie, a velem egykorú kanadai lány, aki egyébként koreai származású, a férjem és én. 
Iszonyú sokat röhögtünk azon, hogy mennyire idétlenül tudnak viselkedni a turisták. A tengerpart egy elzárt terület. A helyiek vallása nem szereti a meztelenkedést. Éppen ezért óriási táblákon van feltüntetve minden szabály, amit szerintem simán tiszteletben lehet(ne) tartani. Az egyik ilyen, hogy nem lehet fotózni. Na, hát ehhez képest volt olyan párocska, aki majdhogynem házi szexvideót készített ott a parton. Vicces és egyben elszomorító, hogy mennyire tapintatlanok az emberek. A strand óriási területen van, rengeteg embert elnyel. Naplemente környékén, amikor egyénként is őrült dugó van mindenhol (7 millió autót használnak!) kifejezetten nagy kaland taxit fogni. Ha sikerül, akkor meg csak reménykedhetsz abban, hogy nem Schumacher a példaképe. 120-szal közlekednek a városban. Ja, és egyik sem tud tájékozódni, mindegyik telefonos segítséget kér. Nyilván nem head settel. Nekünk végre sikerült. Négyen négyféleképpen próbálkoztunk, de összehoztuk. Csakhogy sikerült kifognunk a legvallásosabb taxist, aki közölte, hogy ő márpedig nem visz minket kocsmázni, mert attól betegek leszünk. Az ő vallása tiltja az ilyesmit. És bekapcsolta a rádión azt az adót, ahol a Korán megy nonstop. Megtérítenie nem sikerült senkit, viszont korán hazaértünk. Megvacsoráztunk a szálloda éttermében, ahol újabb show várt bennünket. Egy idősebb orosz párocska vacsorázott az egyik asztalnál. Valószínűleg dokumentumfilmet forgathattak, mert a férj még azt is levideózta, hogyan vonul ki bájos felesége az étteremből. Aki egy fenekét alig eltakaró, teljesen átlátszó fehér ruhát viselt. A helyieknek már a szeme nem rebben az ilyesmitől, de én elképedve állok az ilyen helyzetek előtt. Miért nem lehet tiszteletben tartani a máshogyan gondolkodó embereket? Mit gondolhat a tizenpáréves csadort viselő kislány? Hogyan teszi rendbe az agyában ezeket a képeket? Annyira kíváncsi lennék, mit válaszolhat egy muszlim anyuka, amikor kislánya arról faggatja, hogy vajon ez a néni miért öltözik így?
Azt hiszem már az első beszámolómban is hangot adtam ambivalens érzéseimnek a hellyel kapcsolatban. Egy rövid sztori, ami csak ráerősített erre. Elvittek bennünket a beduinokhoz, a sivatagba. Már az furcsa volt, hogy kis beduin gyerekek quadokkal várták a buszunk érkezését. Aztán, amikor megláttam a sátrakban a legmodernebb ipadekkel játszó gyerekeket elkerekedett a szemem. Én nem tudtam, hogy a beduinoknak ilyen fejlett a kultúrájuk! Az már csak hab a tortán, hogy a tradicionális beduin vacsorát előre elkészített lezárt alufólia tálakban kaptuk. No comment. Hazafelé a buszon a delegáció egyik kínai tagja azzal büszkélkedett, hogy megsimogatott egy tevét. Szagolgatta a kezét és szagoltatta társaival is. Megint csak nincs hozzáfűznivalóm.
Sokfélék vagyunk mi emberek. Ezért szeretek utazgatni. Sok mindent megtapasztalhatok egy ilyen kaland során. Milyenek a helyiek, milyenek vagyunk mi idegenek közöttük. És szerintem az sem baj, ha kritikus szemmel nézzük körülöttünk a világot. Mert az is fontos tapasztalás. Persze csak akkor, ha a kritikusság nem megy át rosszindulatba. Ha kellően nyitottak, és elfogadók tudunk maradni. Szép volt ez a hat nap. De, ha őszinte akarok lenni, akkor ez nem az a hely, ahova rohannék vissza.
Megérkeztünk. Tudjátok mit? Jó újra itthon!
Puszi: Réka
