Az én mamám, nem hordott bubifrizurát, nem hordott párizsi ruhát, és mégis szép volt…
Ezt a dalt a nagymamám énekelte mindig. Imádta. Mi meg őt. Ma ezzel a dallal ébredtem. Napok óta szedegetem az érzéseket, emlékeket. Talán ezért. Kamaszodó kislány sem voltam, de olyan radarjaim voltak, hogy kiszúrtam minden titokban lappangó érzelmet, álmosoly mögé megbúvó kritikát. Gyűlöltem azokat a helyzeteket, és titokban azokat az embereket, akik többnek gondolták magukat nálad, Mama. Hányszor éreztem, hogy pusztán azért, mert te nem dugod csinos ruhák, és álarcként viselt smink mögé az igazi lényedet, mert sosem rejted véka alá az igazi véleményedet, kevesebbnek gondolnak, mint ami valójában vagy. Sokan ezek közül az emberek közül talán ma már kedvesebbek, érdeklődőbbek, nyitottabbak feléd. Talán azért, mert lett belőlem valaki, és ez nagyon érdekes lehet egy kívülállónak. De el kell, hogy mondjak valamit. Nem az a fontos, hogy mi lett belőlem, hanem hogy honnan lettem az, aki. Vagy amit még inkább szeretnék most az égbe kiáltani, hogy igazán Te vagy Valaki! Kevés olyan ember van a környezetemben, magamat is beleértve, aki olyan tisztán és egyenesen éli az életét, mint Te. Tényleg, Mama! Te tudod magadról, hogy milyen ember vagy? Milyen erős, kitartó. Igaz szívű, csalhatatlan érzékekkel megáldott nő. Ugye tudod, hogy nem véletlen az, hogy a tágabb családnak, a barátaidnak, sőt még az én barátaimnak is Te vagy a bázisa? Van valamid, amit lehet, hogy nem is tudok pontosan megfogalmazni, hogy mi is pontosan. 
Valami belső erő, érzékenység, amitől eggyé tudsz válni a másikkal. Együtt tudsz örülni, cipeled a másik fájdalmát. Pedig a tiédet nem nagyon cipelte senki. Talán én egy picit, mert kicsi voltam és nem bírtam el többet. Te felfogod, hogy kikkel, és mikkel kellett szembe szállnod? És mindig Te nyertél! Mert kitartó vagy és, ha néha úgy is érzed, hogy feladod a harcot, végül sosem teszed, inkább megnyered a háborút. Harcoltál már értem, a húgom miatt, harcoltál a szüleidért, és Apáért. Küzdöttél a barátaid csatáiban is. De magadért, a vágyaidért vajon küzdöttél-e, Mama?
Szeretem a humorodat. Most kezdem észrevenni magamon, hogy néha a Te hangodon szólalok meg. Rémes, mi? Csak vicceltem, ne aggódj! Csak még nem megy olyan jól, mint neked. Emlékszel, amikor még a kis lakásban laktunk és feljöttek a barátaim kanasztázni. Te is beszálltál. Késő éjszakáig játszottunk, belemerültünk a szenvedélyes kártyapartiba. Nem vettem észre, de már egy ideje néztél. 
Rád néztem és kérdeztem, hogy mit nézel. Azt mondtad, engem, hogy milyen szép vagyok. Én erre azt feleltem, hogy persze, mert te csináltál. Mire megint rám néztél és azt mondtad a jellegzetes hanglejtéseddel, hogy éééén? Én csak hagytam! Percekig fuldokolt a társaság a röhögéstől. Senki sem számított erre a válaszra. Persze azóta szállóigévé vált a mondat. Aztán imádom a történeteidet, amivel jól be tudod hülyíteni az arra alkalmas embereket. Milyen fantáziád van! És hogy tudod ezeket előadni. Ha most lennél fiatal, szerintem simán ott ülhetnél a Heti Hetesben. Vagy lehet, hogy már stand up-oznál valahol. Aztán küzdhetne veled a stylist, hogy öltözz fel normálisan!
Van még valami, amiért nagyon irigyellek. Szeretném tudni, hogy én is meg tudom neked adni majd azt a gondoskodást, amit te adtál szüleidnek. Igazából én is nagyon szeretem, ha ápolsz. Talán ezért szerettem beteg lenni, mert olyan jó volt érezni, hogy minden zsigereddel azon vagy, hogy könnyíts a fájdalmamon. Mostanában meg pont ez idegesít, hogy még akkor is te izgulsz, ha az én gyerekeim betegek. Jaj, mennyit tudunk mi veszekedni! Ne mondj semmit, mert te legalább annyit veszekedtél a Nagyival, mint én veled. Meg tudtál őrülni, amikor megkérdezte, hogy mennyi vendéged volt, emlékszel? Na, látod, pedig imádtad őt.
De a lényeg! Mivel tudjuk, hogy jó géneket örököltél, ezért tájékoztatlak, hogy most tartasz életed felénél. Vagyis elég sok van még hátra, amit meg kéne tölteni igazi élményekkel! Olyanokkal, amikre vágysz! Hajrá Mama! Éljél nagyon soká!!!
Puszi: Réka
