Mindannyian arra vágyunk, hogy jól éljük az életünket. Persze hogy kinek mi a jó, az azért relatív. Van, aki a munkájában akar helyt állni. Van, aki szülőként. Olyan is akad, aki női valójában akar kiteljesedni. Azt hiszem, legtöbben pedig azok vagyunk, akik folytonos ámokfutás közepette megpróbálunk minden fronton a lehető legtökéletesebben teljesíteni. Ez persze lehetetlen. Mi is tudjuk, de hiába. Ez a tudás nem enyhíti a frusztrációt, amit az okoz, hogy valahol nem úgy teljesítettünk, ahogy az elvárandó. Pontosítok, ahogy azt, mi elvárjuk magunktól. Jó, nem bújok a többes szám mögé. Magamról beszélek, még ha tudom is, hogy nem én vagyok egyedül a föld kerekén, aki így éli a mindennapjait.
Most például az foglalkoztat, hogy a társas kapcsolataimban hogy tudnék még jobb lenni. A férjemnek hogy tudnék támogatóbb társa lenni. Hogyan terelgessem úgy a gyerekeimet, hogy ne azt érezzem, hogy olyan vagyok, mint egy katonatiszt. A munkámban, hogyan érjem el azt, amit szeretnék, olyan dolgokban, amiben mások munkájára is szükségem van. Talán a barátságaim az a terület most, ahol leginkább sínen vannak a dolgok. Ez is valami, nem? A legtöbbet fejtörést a nagyfiúvá cseperedő fiam okozza. Akivel a kapcsolatunk mostanság olyan magas amplitúdókkal működik, hogy néha alig bírja a szívem. Sok-sok vita és mélységesen mély szeretet. Ráadásul az élet is kemény helyzetek elé állít minket. Ma van az iskolában az anyák napi műsor. Nem tudok ott lenni. Előadásom van. Nem tudtam megoldani. Rettenetesen fáj. Beninek is. Persze ott lesznek a nagymamák, de tudom, hogy az nem olyan. Volt egy pár nehéz óránk emiatt, de talán sikerült megértetnem vele, hogy miért történik mindez így. Nekem viszont… .
Erről is és más egyéb gyereknevelési kérdésről beszélgettünk a férjemmel. Aki mindig próbál nyugtatni, hogy tökéletesen csinálom a dolgokat. És megpróbál rávezetni arra, hogy amikor viszont éppen nincsen „helyzet”, akkor ne agyaljak azon, hogy mit kellett volna másképp csinálni, amikor volt, és mit kéne, amikor lesz. Aztán valamelyik este megmutatta nekünk ezt a mini videót, amin Beni is én is nagyokat nevettünk:
Majd arra kért, hogy olvassam el ezt a könyvet:
Korunk egyik legfontosabb és egyben leglebilincselőbb írása alapjaiban változtatja meg társas életünket, és a magunkról, illetve a világról alkotott felfogásunkat. Rávilágít, hogy a tudatalattink egy kreatív és elvarázsolt hely. Az érzelmek, az intuíciók, a vágyak és a társas normák birodalma, ahol kialakul személyiségünk és ahol életünk legfontosabb döntései születnek. A tudatalatti A társas lény természetes lakóhelye.
David Brooks könyve egy amerikai álompár életén keresztül mutatja be azt, ahogyan élünk. Temérdek hasznos információ és élénken megrajzolt figura segítségével ábrázolja az emberi természet újonnan felfedezett dimenzióinak legrejtettebb zugait. A két főszereplő életét csecsemőkorától kísérhetjük végig a kötődés, a szerelem és az elköteleződés útján, míg végül sikeres vezetők válnak belőlük. A szerző lerombolja a siker konvencionális definícióit miközben egy egészen új, a bizalomra és az alázatosságra épülő kultúra vízióját tárja elénk. Ajánlom nektek sok szeretettel!
Puszi: Réka
