Egészen biztos minden anyuka tudja, hogy a gyerekek sokszor percek alatt kinőnek dolgokat. Így elég nagy cserebere-forgalom van barátnők, rokonok között, akinek nagyobb vagy kisebb a gyerkőce. Rozi nemrégiben kapott néhány pár új cipőt, amelyek valószínűleg nyáron lesznek igazán kihasználva. De vételeztem neki egy csodálatos gumicsizmát is. Pöttyös. Egészen konkrétan azóta sem hajlandó mást felvenni. Ha esik, ha fúj, a pöttyös csizmát húzza fel. Nemrégiben az egyik plázában is megállítottak bennünket, hogy honnan van ilyen cuki lábbeli ilyen pici méretben, mert nem kapnak a gyereknek. Nyilván a kisasszony még büszkébb lett a csizmájára.
Az egyik pénteken egy tévéstáb forgatott Rozival. Hogy van, mivel foglalatoskodik mostanában, miként zajlanak a mindennapjai. Pontosan tudtam, hogy a csizmában indulunk majd el a megbeszélt helyre. Rendben is volt minden, cukiskodott, csak amikor már igen elfáradt, akkor nyűglődött. Végeztünk mindennel és mi még ott maradtunk picit a játszótéren. Aztán indultunk. Babakocsit már nem hordok vele, mert teljesen felesleges, mi totyogunk vagy cipelem. A BKV mindig kaland neki, így mostanában buszozgatunk-metrózgatunk rendületlenül.
Sikerült is eljutnunk a Klauzál tértől a Blaháig egy húsz perc alatt, egy kedves barátnőmmel is összefutottunk, és még galambok is voltak az aluljáróban Rozika örömére. A mozgólépcső felé lépdelve felkaptam és megpróbáltam az érvényes útiokmányomat is bemutatni az ellenőrnek, aki teljesen segítőkész volt, amit ezúton is köszönök. Leértünk az aluljáró aljába és vártuk a metrót, bár Rozi közölte, a malacos metró jön, valószínűleg a kocsi két lámpája emlékezteti a röfi orrára. Megjött a szerelvény és kezemben a kisdeddel léptem befelé. És ekkor történt a baj. Egy 6-7-8 éves forma kisfiú bevágott elénk és lesodorta az óriás 20-as gumicsizmát a kisasszony lábáról. És az egy másodperc alatt már bent is volt a metró alatt. Rozi eléggé megijedt és én is. A kedvenc gumicsizma valahol a mélyből kacsintott csak ránk. Már bent ültünk a szerelvényen, az én kislányom szegénykém egy cipőben, amikor láttam, a kisfiú a nagypapával van. Mi hangosan kitárgyaltuk Rozival az esetet, mert ő igen riadt volt, de se a kisfiú, se a nagypapa nem jött oda, hogy elnézést kérjen a károsulttól, akit én igyekeztem vigasztalni. Az utasok közül volt, aki mondta, hogy menjek vissza és szedessem ki azonnal a metró alól. De Rozi ekkor már nagyon fáradt volt, ilyenkor már rég aludni szokott, a nagymama pedig már várt minket a másik oldalon. És azt is tudtam, nyilván most péntek délután nem állítják meg a forgalmat azért, hogy egy gumicsizmát kiszedjenek. A vétkes kisfiúra nem haragudtam, láttam, hogy szegénynek szódásszifon vastagságú a szemüvege és nem igazán beszélgetnek a nagypapával sem. Nem vagyok az a típus, aki más életébe erőszakosan beleszól, a sajátunkra próbálok koncentrálni, inkább félhangosan mondtam csak, amit gondolok. De azon gondolkodtam leginkább, most mi legyen. És ilyenkor nagyon szeretem a technikát. Az egyik kezemmel Rozit fogtam, a másikkal meg már böngésztem is a telefonomon a BKV honlapját. Találtam egy telefonszámot, gyorsan nyomtam is. Elmondtam a problémámat, kapcsolgattak ide, oda és már a forgalmi ügyelettel társalogtam. Amíg eljutottunk az Örs vezér teréig, én már megbeszéltem, hogy éjjel valaki lemegy a metróba és megkeresi Rozi gumicsizmáját és másnap megyek érte, ha tényleg megvan. Elmondtam a kis fél pár cipősömnek, hogy egy bácsi kiszedi éjjel. Anyu már elég fáradtan kapta a kisasszonyt, aki eléggé bánatos volt a metróba esett dolog miatt és összevonta azzal, hogy másfél hete Misike belelökte a pocsolyába őt. Ez lett az ő két sérelme most. Aztán beült a kocsiba és már aludt is. Fél pár cipőben, mert nyilván másikat nem volt hajlandó felvenni. (Nálam volt a benti cipője)
Másnap a Blaha forgalmi ügyeletén kezdtem. Megközelítőleg szívinfarktust kaptam, amikor azt mondták: már elvitték a talált tárgyakat, itt nincs semmi! Aztán nagy nehezen kiszedtem, hol is ez a talált tárgyak osztálya, mert csak annyit mondott az úriember: a BKV székházzal szemben az Akácfa utcában. Aztán lett házszám is. Elrobogtam oda. Ott pedig jól megijedtem, mert egy szál biztonsági őr volt csak. De leültetett egy asztalhoz és azt mondta: mindjárt jön valaki. Akkor pedig előkerült egy fiatal srác, aki megkérdezte, mi járatban vagyok. Vázoltam az egész sztorit. Ő azt mondta, azért illetlenség, hogy a kisfiú vagy a nagypapa nem kért elnézést, de valami ilyesmi csizmát behoztak most délelőtt. Pontosan elmondtam, hogy néz ki a szóban forgó darab, ő bement a raktárba, kijött… és nekem óriás kő esett le a szívemről. Ott volt Rozi pöttyös gumicsizmája az asztalon. Még egy papírt kellett aláírnom és kezelési költségként 350 forintot kifizetnem.
A kisasszony nem is olyan sokára meg is kapta az elveszett darabot. Nem volt kitörő öröm, egész egyszerűen fél óra után közölte, szúr a másik csizmája és a pöttyöset kellett felvennie. Ma is abban ment a bölcsibe természetesen. Sok tanulsága nincs a történetnek, talán csak annyi, hogy a gyerekéért mindent megtesz az ember és én, aki a saját ugyanilyen történetemre úgy legyintettem volna, hogy csak na, már azon gondolkodtam, milyen ismerősöm van a BKV felső vezetésében, hogy megoldjam ezt a dolgot. Köszönöm a forgalmi ügyeleteseknek, annak, aki lement éjjel az alagútba és a talált tárgyak osztályán is a kedves uraknak, hogy újra a pöttyös csizmában ugrálhat a kisasszony az összes fellelhető pocsolyába, pocsolyában. És örülök, hogy a lányom azt látja, anyára lehet számítani, megold mindent. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb a kis életükben, így tapasztalják meg a szülők nyújtotta biztonságot. Engem pedig a pöttyös csizma tanított meg arra, milyen fontos is, hogy a nehezebb helyzetekben azt mondjam Rozinak, itt vagyok veled, ezt is megoldjuk ketten!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
