Egyik délután dolgom volt a városban és öt-hat óra körül jöttem haza. Ilyenkor mindig rohanok, mert őszintén szólva nekem a 3-4 óra Rozi nélkül még nagyon sok. Jó sötét volt már és az Andrássy úton láttam, hogy már égők vannak a fákon. Közeledik a karácsonyi szezon, szabad szemmel is jól láthatóan. Aztán valamelyik hajnalban, amikor visszatettem a leánykát aludni, elgondolkodtam. Nagy a tét idén. Rozi első karácsonya lesz.
Egy dologban teljesen biztos vagyok. A csodavárás a gyerekkor egyik legfontosabb dolga. És ezt nemcsak Müller Péter bácsi mondja. Ha visszagondolok, micsoda izgalom volt bennem anno, mennyire imádtam azt a néhány napot december végén, hát erről is ezt gondolom, nincs is jobb felnőttként, mint ezekre visszagondolni. Arra, hogyan loptuk le a nagyszülőknél éjjel a karácsonyfáról a zselés szaloncukrot. Arról, hogyan ettük le tesómmal mindig halászlével az asztalterítőt (most is jeleskedünk ebben a sportágban!). Legkevésbé az ajándékokra emlékszem. Pedig biztos nagyon sok dolognak örültem.
Rozinál legszívesebben bevezetném, hogy mindenkitől egy ajándékot kaphat csak. Hogy tanuljon meg örülni az ajándékoknak. Hogy tanulja meg értékelni, amit kap. De tudom, ez meddő próbálkozás lenne, mert a nagyszülők valószínűleg már most beszereztek neki ezt-azt és pontosan tudom, hogy Anyu ezt a szabályomat teljesíthetetlennek tartaná. És persze annak is örülnék, ha a családtagok megkérdeznék, minek örvendene a csemete, vagy mire van szüksége. A betlehemes dalokat már tanulni kezdtük, Ági néni a hétfőnkénti foglalkozáson felkészít bennünket előre, bár nem hiszem, hogy az akkor majd tíz hónapos csecsemő fogja a családnak dalolni a csendes éjt. Ám a varázslatot látni és érzékelni fogja. Az én dolgom pedig csak az lesz, hogy a csodát odavarázsoljam a karácsonyába. És már most szólok, hogy nem fog érdekelni, ha kicsit kemény lesz a pulyka, vagy a mézeskalács. Maximum a családi legendárium része, amire Rozi felnőttként nevetve emlékezik majd…
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
