Milyen lenne az első bejegyzés, ha most indulna az Anyakanyar? Ez számomra is kérdés. A válaszban pedig benne rejlik az a sok minden, ami azóta velem történt.
Lássuk csak!
Farkasházi Réka vagyok. Három gyerek anyukája. Színésznő. Színház- és drámapedagógus, a Farkasházi Réka és a Tintanyúl frontembere. Egy kicsit a menedzsere is. Néha írok. Egyébként feleség is vagyok. A szüleim gyereke, a tesóm tesója. Barát. Ez is fontos. Az én jelenlegi életemben az emberi kapcsolatok nem is kicsit fontosak. Néha a saját magam asszisztense, olykor bejárónője, persze fáradtabb napjaimon úgy élem meg, hogy a családom cselédje. A mindennapi életünk lebonyolítása is az én reszortom, ami nem csekély szervező munkát igényel. Legalább nem vész kárba a művelődésszervező diplomám.
Ez mind én vagyok. Nem mindig ebben a sorrendben. Ne kérdezd, hogy csinálom. Nem tudom, csak csinálom. Azt sem, hogy bírom. Nincs más választásom. Örömmel teszem, szép az életem. És pontosan tudom, hogy sok ezer nő csinálja pont ezt, vagy még többet, vagy még annál is többet és teljesen mást. Ők sem szeretik, ha túlmisztifikálják a szerepüket a saját és családjuk életükben, de az nem rossz, ha el- és felismerik azt. Ez utóbbi a legfőbb motivációm arra, hogy újból, kicsit intenzívebben beszéljek a nőket érintő kérdésekről. Nem megmondóemberként, inkább érintettként.
Van egy nagykamaszom, egy kiskamaszom és egy csecsemőm. Nincs olyan nagyobb gyerekekkel kapcsolatos téma, ami ne érintene éppen valamelyik gyerekem révén. Kicsit kismama vagyok, kicsit dolgozó nő. Kicsit előadóművész, kicsit tanár. Dolgozom gyerekekkel, felnőttekkel. Egyszóval sokat látok a világból, sokat tapasztalok az életből. Sok mindenről szeretek beszélni, kevés dologról nem. Politikáról például nem. A sok mindenről viszont csak őszintén, ahogy valójában gondolom. Ebben nem változtam. És bár szándékosan nem olvastam el a sok évvel ezelőtti első „Anyakanyaros” gondolataimat, arra biztosan emlékszem, hogy valahogy így kezdtem: „amiről beszélünk, arról csak őszintén”. Nagy szükség van az őszinte gondolatokra, amiket nem manipulál semmilyen külső érdek. Bár most, hogy jobban belegondolok, ez az őszinteség dolog is kicsit el lett koptatva. Ha valaki pl. a környezetemben azzal kezdi a mondandóját, hogy „megmondom őszintén”, belül futva menekülni kezdek. Persze miután jó kislány vagyok, illedelmes és tisztelettudó, láthatatlanul ökölbe szorul a kezem, felfordul a gyomrom, mert pontosan tudom, hogy nem őszinte vélemény, hanem valamiféle önigazolás kerül fölböfögésre.
Szóval inkább nem erőltetem ezt az őszinteséget, maradjunk annyiban, hogy elmondom, amit gondolok bizonyos témákról, úgy ahogy éppen akkor látom. Éppen akkor. Mert lehet, hogy másnap, már egészen mást fogok gondolni. És nem azért, mert ennyire könnyű engem befolyásolni, nem is azért, mert nem vagyok konzekvens, nem is azért, mert jellemtelen vagyok. Egyszerűen azért, mert a világ és benne mi is, folyamatosan változunk. És jobban tesszük, ha könnyedén vesszük az életet és magunkat is csak kicsit vesszük komolyan. Szeretünk és hagyjuk magunkat szeretni. A szeretésben megtanuljuk elfogadni a mást. Formálunk és formálódunk. Én magam sokat alakultam az elmúlt években. Sokat dolgoztam magamon, így indult, most meg már csak hagyom magam. Szeretem ezt a lebegést, hullámzást. Ha úgy tetszik kanyargást. Újra együtt, veletek!
