Az egyik barátnőm azt mondja, minden áldott nap úgy hozza haza a lányát a bölcsiből, hogy a feje búbjáig taknyos, nem törlik meg az orrát a dadusok. A másik barátnőm gyermeke annyira imádja a bölcsit, hogy hétvégén is menni szeretne. Egy ismerős pedig sok év után állást kapott, így a picinek hely kellett. Mivel a nagymama alig lát, keresni kezdték, milyen lehetőségek vannak feléjük. Hát, egyetlenegy állt rendelkezésre. Az állami „böliben” nem volt hely, egy családi napközit találtak. Oda meg a sok év után megérkező fizetés felét kell elutalni, hogy a kisfiúra legyen, aki vigyázzon napközben.
Én is elkezdtem már nézni a bölcsiket. Nem azért, mert sürget a dolog, sőt… de egyszerűen tudni szeretném, ha úgy döntenénk valamiért, hová mehetne a minden bájjal megkent kisasszony. Felhívtam a védőnőt, hogy mi hová is tartozunk. Azt mondta, minden évben átírják a határokat, így az egyesített bölcsődék kerületi képviselőinél érdeklődjek, ő nem tud segíteni. A negyedik telefonra meg is találtam az illetékest. Ő gyorsan elmondta, hogy most aztán nincs hely, sehol, de úgy kb. ebbe a kettőbe fogunk tartozni, ha…. elmondta az utcákat, majd picit freudi kiszólásként hozzátette: egyikről sem mondanak jókat a szülők. (Aztán persze gyorsan helyesbített). És közölte, figyeljem a honlapot, mert nem tudja megmondani, mikor, de majd kiírják, mikor lesznek nyílt napok. Egyszer csak – gondolnám,mint pontos dátum.
Oké. Akkor keresni kezdtem, milyen családi napközik vannak. Találtam egyet, nem is olyan messze, úsztam a boldogságtól, egészen addig, míg fel nem hívtam őket. Annyira, de annyira nem gyerekbarátan nyilatkozott a vezetőnő, hogy mit nem csinálhat a gyerek, mikor veszik csak fel, hogy egyrészt nem mennénk oda szívesen, másrészt havi hetvenért… na, nem! De sebaj, felleltem egy eldugott kerületi honlapon egy másikat is. Idős néni, állatok a kertben – ez kell nekünk, gondoltam én. A képzeletemben már ki is színeztem a dolgot, láttam, ahogy Rozi a kis kezeivel pogácsát szaggat a nagymamával kedd délelőttönként, délután meg nyulat etet a hátsókertben. Idilli kép volt. Aztán megnéztük. Kiderült, komondor is van a háznál. Igaz, amíg a gyerekek ott lesznek, majd elzárják őket…na, aki ismeri a kutyákat, az tudja, hogy a komondor az az a fajta, ami azért nem pite. Ráadásul olyan hideg volt a lakásban, ahol majd a gyerekek lesznek, hogy visszavettem a kabátomat is. Rideg romantikává szellemült át az egész.
Egy hölgy pedig, aki időnként átjár hozzánk, bölcsis gondozónő nem messze. Ő azt mondta, ahol ő dolgozik, oda nehogy vigyük majd a lányt, mert az rettenet, megmondja őszintén. Állami egyébként.Szerencsére, nem sürgős a bölcsi dolog, sőt… de azért ez valami piszok nehéz dolog, ha az ember az egyetlen szeme fényét szeretné biztonságban tudni és úgy, hogy jól is érzi magát a gyerek. És tudom, hogy inkább gondozónőt válasszunk, mint intézményt!
Akinek kedves bölcsis gondozónője van, becsülje meg. Mivel nálunk van ilyen családtag, tudom, hogy eleve irtó keveset keresnek és nagy a felelősségük. Marad is itthon jó ideig még Rozi, inkább játszóházazni hordom, hogy közösségben is legyen!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
