A gyerek a legnagyobb tanító, szokták mondani. Engem is nagyon tanít Rozi, sőt. De még csak az elején vagyunk. A legfőbb leckéim a türelem, a lassúság és a csendben maradás kibírása. Ezekből nem voltam jeles életem első negyven évében, most a kettesre hajtok. Azt hiszem, vele nem vagyok türelmetlen és lassú is tudok már lenni, tehát nem gond, hogy nem egy perc alatt falja be a baba-t (banánt) és közben hatszor megeteti a kutyát is. Én ülök szépen, várok, közben persze kicsit válaszolok néhány mélre, de minden pillantásom ő tulajdonképpen.
Viszont bizonyos intézményekben már, mint szülő kell megjelennem és ez nagy iskola ez nekem. Én, aki egy helyben nem igazán tudok sokáig maradni, sőt… részt vettem életem első szülői értekezletén a múlt héten. És még azt is kibírtam, hogy nem sms-eztem végig. De nagyon nehéz volt. Melegben, sok emberrel együtt ennyi idő… közben úgy, hogy ne ordítsam el magam apukának, aki nem érti, hogy fél órája már arról beszélünk, hogy mi lesz a gyerek jele a bölcsiben és a hatodszor elköszönő anyukának ne mondjam meg, hogy nekem már tényleg mennem kell, ne most puncsoljunk a leendő bölcsis néninknek. Hű, és kibírni ezt a sok korlátozást! Na, nekem ez is lecke a javából! Hogy nem vehet fel majd szoknyát a gyerek a bölcsibe, nem ugorhat át a Nagyihoz három napra, csak orvosi igazolással lehet távol, mert én elég spontán típus vagyok.
A minap is felkaptuk a csajokat és csaptunk egy spontán délutáni pikniket velük. És imádtam! Azt hiszem, anyukakánt ez a spontaneitás is változik az emberben. A múltkor hallottam a tévében, hogy anyaként az ember egy lépést hátrébb lép… ez olyan szép. És így van, tényleg. Egyet léptem hátra, jó nagyot, de azért én én maradtam. Csak a jelenlegi legfontosabb foglalkozásom az, hogy Rozi szülője vagyok. De azért ma lehet, hogy spontán elviszem megint valami új helyre. Szoknyában!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
