Bár csak tényleg minden út Rómába vezetne! Aki követi a Facebook-oldalamat, bizonyára észrevette, hogy Róma-lázban égek. Menthetetlenül beleszerettem a városba. Most jártam először ott és elvesztem. Mármint nem a városban vesztem el, hanem amúgy. Nagy vágyam volt ez a kiruccanás és most valóra vált. És olyan volt éppen, amilyenre vágytam. Sírós, nevetős, andalgós, eszegetős, napfényes és boldog. Húsz éve csattant el az első csók a gyerekeim apjával, ennek apropóján szöktünk meg a mindennapi mókuskerékből. Kettesben.
Négy napon keresztül csak mentünk, mentünk. Amerre jártunk, belebotlottunk valami szépségbe és közben rengeteg közösen megélt pillanat elevenedett meg és keveredett össze az újonnan szerzettekkel. Az első utunk a Pantheonhoz vezetetett. Nem akarom elfelejteni sosem azt a pillanatot. Az amúgy szürke, borongós városban halvány napsugarak bukkantak fel, valahonnan megszólalt egy dal. Amit annyiszor játszott nekem Bence szerelmünk hajnalán.
És akkor hátat fordítottam, és ott magaslott előttem több ezer év.
Zokogásban törtem ki. Nem tudom megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Csak azt tudom felidézni, hogy ott abban a pillanatban jó lett volna megállni és csak érezni, érezni. Négy napig csak mentünk és mentünk. Kéz a kézben. Hol némán az épületeket, embereket bámulva, hol pedig egymás szavába vágva, terveket szőve, az élmények hatására új lendületet kapva. Jártunk a Vatikánban, megnéztük a Spanyol lépcsőt, tekertünk egyet a Borgiák kertjében, órákat bóklásztunk a Colosseum és a Forum Romanum igencsak megkopott kövein. Négy napig csak mentünk és mentünk. Hagytam, hogy Bence vezessen, vigyen, mutassa meg nekem a várost, meséljen el mindent, amit ő tud, én viszont nem. Hagytam, hogy ő válasszon éttermet, ételt és hozzá bort nekem. Hagytam, hogy átjárjon minden érzés, ami jött és aztán ment. Sokszor elsírtam magam a négy nap alatt a boldogságtól. Néha meg attól a megfoghatatlan hangulattól, amit az évezredek történelme hagyott az örök városban.
Az évforduló kapcsán sokan gratuláltak. 
Húsz év tényleg nagy idő. Már többet éltünk együtt, mint külön. Sokan kérdezték, hogy hogy csináljuk. Nem tudom. De a négy nap alatt, amikor csak mentünk és mentünk találtam válaszokat. Húsz év alatt még egy percet sem unatkoztam a férjem mellett. Ez persze néha kevésbé áldásos. Húsz év alatt még nem volt olyan feltett kérdésem, amire nem kaptam volna választ. És végül a húsz év alatt, még ha voltak is nehéz időszakaink, ha sok mindent el is követtünk azért, hogy próbára tegyük a kapcsolatunkat, egyvalami biztosan ott volt nekünk. A szeretet. A mélységesen mély és ezer szinten megélhető szeretet. Ez az igazi erő, tartóoszlop. Olyan, amilyeneken Róma áll. Amiről fogalmunk sincs, hogyan épült fel és hogyan vészelte át az évezredeket.
Puszi: Réka
