Mostanra már persze én is megszoktam és megszerettem az okostelefonokat, de nálunk sokáig csak nagy Attilának volt. Kicsi fiam pedig időről időre próbálkozott az én telefonom képernyőjének simogatásával hasonló hatást kiváltani, de hát ez bizony nem ment neki… Azt, hogy a gyerekek hogyan tudják ennyire gyorsan megszokni a technikai eszközök használatát, számomra rejtély.
Kisfiam iskolás, azon persze nem lepődöm meg, hogy tévét, DVD-t, zenét pikk-pakk kapcsol magának. Számítógépezni is szokott, bár azt most korlátoztuk, mert nem tagadom, amikor megszokta a tablet használatát, akkor volt egy nagyon rövid időszak, amikor túlzásba esett a számítógépes játékok használatával. Eldöntöttük, hogy ezt most visszafogjuk egy kicsit. Csak hétvégén engedjük neki a játékot, úgy egy-két órát, és azt is csak az apjával. Együtt játszanak, ami egyébként éppen emiatt mindkettejüknek nagy öröm.
Találtam ezzel a témával kapcsolatban egy kutatást:
„A Wisconsin Egyetem kutatói az 
Egyesület a Gyerekek Fejlődésének Kutatásáért legutóbbi találkozóján arról számoltak be, hogy a két és három év közötti gyerekeket nagyobb valószínűséggel vonzották magukhoz azok a képernyők, amelyeket meg is kellett érinteni, mint azok, ahol nem volt szükség semmilyen interakcióra. A kutatást végző Heather Kirkorian úgy véli, az érintőképernyők számos előnnyel bírnak, azok a gyerekek ugyanis, akik ezeket használják, hamarabb gyógyulnak meg, kevesebb hibát vétenek megoldandó feladataikban és gyorsabban tanulnak.
Helen Moylett, a Korai Oktatás nevű szervezet elnöke szintén hasznosnak tartja a modern technológia vívmányait, ám véleményéhez hozzátette, hogy a szülők nem mindig a legjobb minták abban, miként is kell élni ezekkel az eszközökkel. Sok szülő például sétálás közben sms-t ír, ahelyett, hogy a gyerekével beszélgetne, és esetleg a családi ebéd közben is valamelyik kütyüjét nyomkodja, azután pedig csodálkozik, hogy ha később ugyanezt látja a gyerekénél is.
A szakemberek arra is felhívják a figyelmet, hogy nem elég a gyerekeket technikai eszközökkel ellátni, hanem le is kell tölteni azokhoz a számukra hasznos alkalmazásokat, mert csak így segítjük tanulásukat. A fő probléma ugyanis nem az, hogy mennyit ül valaki a képernyő előtt, hanem az, hogy mivel tölti ott az idejét. A legtöbb egészséges gyerek egyébként is megunja egy idő után a képernyőt és magától is elkezd játszani valamelyik játékával, vagy kiszalad a kertbe ugrálni egy kicsit. Emiatt tehát – hacsak nem valamilyen szélsőséges helyzetről van szó – nem érdemes aggódniuk a szülőknek.” (Forrás: medipress.hu)
Anna három éves. És ha azt képzelitek, hogy vele ezzel kapcsolatban történetem nincs, hát nagyot tévedtek. Mama, Attila édesanyja múltkor arra lett figyelmes, hogy Anna ül a számítógép előtt és a magáról készült videót nézegeti. Gondolhatjátok, hogy elkerekedett a szeme. Megkérdezte Annától, hogy ki kapcsolta be neki a számítógépet. Anna mondta neki, hogy ő. Ezt persze nem hitte el, úgyhogy kérte Annát, mutassa meg neki, hogy csinálta. Anna ahogy kell, kikapcsolta a gépet, majd ahogy kell, visszakapcsolta. Attila tanította meg őt erre, én egyszerűen nem is értem ezt. Felismeri az ikonokat, és tudja, hogy mit kell keresni, tudja, hogy hogyan találja meg saját magát. Kattintgat, anélkül, hogy olvasni tudna, és máris kész a mulatsága.
Sokat lehet olvasni arról, hogy a modern technikai eszközök megzavarják-e a fejlődésüket, vagy épp ellenkezőleg, segítenek nekik abban, hogy bizonyos készségeik gyorsabban fejlődjenek. Én ebben is az egyensúly híve vagyok. Az, hogy ők ezeket a gépeket már megszokták, és olyan nekik a jelenlétük, mint az, hogy folyik a víz a csapból, nem kérdés. Korlátok közé azonban lehet szorítani a használatukat. Mi Attilával ezen vagyunk. Mindenesetre nagyon kíváncsian várom, hogy Anna mivel fog majd minket megint meglepni…
Puszi: Gabi
