Nem, még nem vagyunk kész. Igen, már nagyon nehezen viselem. Igen, igen, örülnöm kellene, hiszen olyan szép lesz. Jó, fogok is örülni. Ha elkészül végre és nem kell dobozok és zsákok között ennem, aludom, dolgoznom. Lakást újítunk. Fel.
Nagyon régóta őrlődtünk azon, hogy menjünk vagy maradjunk. A két gyerek egy pici szobában húzta meg magát. A fiam elmúlt tíz, ideje volt sajátot varázsolni neki. De nem akartunk erőn felül bevállalni egy esetleges hitelt, hogy nagyobb lakást, házat vegyünk. Meg az igazat megvallva, nagyon szeretjük a mi kis fészkünket. Akármikor jött egy leendő vevő, előre utáltam, mert el akarta venni azt a lakást, amiben annyi mindent éltünk meg. Jó, tudom, nem vagyok komplett. Nem is kapkodtak a lakásért. Így aztán döntöttünk, maradunk. Az átalakításhoz hívtunk szakembereket, mert sajnos egyikünk sem jeleskedik a barkácsolásban. Ezt ma már nagyon bánom. Nagyon kiszolgáltatottá válik az ember bizonyos helyzetekben. Én eddig azt gondoltam magamról, hogy átlagos értelmi képességű vagyok. Mára kiderült, hogy nem. Elképesztően hiányos a műveltségem a toalettek bekötése és csobbantása terén. Arról nem is beszélve, hogy nem tartom észben, hogy tíz évvel korábban vajon milyen módon lett letéve a lamináltpadló. Milyen anyaggal lett kibélelve és egyebek. A villanyszerelés és a különböző szerelvények témakörbe pedig jobb, ha bele sem kezdek. Szégyellni való, hogy mi mindenről nem tudok a világban. Az pedig egyenesen ciki, hogy milyen kicsi a lakásunk. Milyen borzalmas munkát végeztek az előző asztalosok és az összes szaki, akit eddig valaha megtaláltunk. Rájöttem, hogy valójában nem csak mérhetetlenül ostoba vagyok, hanem rettenetesen hisztis és türelmetlen. Lényeg a lényeg. Nehéz velem.
Nehéz, mert vannak kérdéseim. Szeretem tudni, hogy az eléggé zsúfolt és betáblázott életembe hogyan illesztem bele a számunkra életidegen helyzeteket. Szeretem tudni, hogy mikor kell itthon várnom a kárpitost, az asztalost, a tervezőt. Azért szeretem tudni, mert én magam utálom, ha nem vagyok pontos, nem szeretek mások idejével játszani. Fura vagyok, tudom. De egy jó darabig azt gondoltam, hogy reális elvárás azt gondolni, hogy az előre megbeszélt időpontra elkészül az asztal, a szék, a szekrény vagy az akármicsoda is. Aztán ahogy teltek a hetek, már ott tartok, hogy egy héttel a fix időpont után is mosolyogva várom a kanapét. Hiszen a lényeg, hogy elkészült, nem? Nem! Akarom mondani, de, persze. Hála, hogy itt van. Az már mellékes, hogy az elmúlt egy hétben hányszor kellett újraterveznem, átrendeznem, rögtönözve megoldanom helyzeteket. Ja, és hogy egy tíz-tizenötezerrel drágább lett? Nem gond! Már épp akartam kérdezni, hogy nem fizethetnék-e többet.
Egyébként szép lesz! Iskolakezdésre. Ja, arról nem volt szó, hogy melyik tanév kezdetére.
ui.: nem tudtok valami jó ezermesterképzőt? Beiratkoznék.
Puszi: Réka
