Sosem gondolkoztam azon, hogy a gyerekeim vajon a koruknak megfelelően tudnak-e mindent, amit tudniuk kell. A játszótéri kismamák, akik egymást frusztrálják azzal, hogy az ő gyerekük már késsel-villával eszik, és még a fogát is megmossa, engem valahogy elkerültek. Még szerencse. Így a gyerekeim tényleg úgy alakultak és fejlődtek, ahogyan az nekik a legjobb volt. Nem tudok mit kezdeni az örökös összehasonlítgatásokkal. Mi értelme van ennek?
Említettem már nektek, hogy Attila nagyon későn kezdett el beszélni, de ezen az ovi két hét alatt változtatott. Talán ez volt az egyetlen olyan dolog, amivel kapcsolatban tudom, hogy le voltunk maradva, de azt is tudom, éppen amiatt, mert olyan gyorsan kezdett el aztán a kortársaihoz hasonló módon Attila kommunikálni, nem volt semmi okunk az aggódásra. Tényleg csak annyi történt, hogy itthon nem szorult rá arra, hogy beszéljen hozzánk, mert minden kívánságát azonnal tudtuk és megsejtettük, még mielőtt kimondta volna.
Miközben e sorokat írom, Attila éppen Annán kuncog, és elképesztően édesen kacag. Anna ugyanis tai chi gyakorlatokat próbál végezni… Tőlem leste el őket… Aztán pedig teknőcöset játszanak. A hátukra vetik magukat és körbe-körbe forognak, miközben azt imitálják, hogy nem tudnak a páncéljukról visszagördülni. Anna Attilát figyeli. Aki nagyon sok mindenre tanítja meg kishúgát. Így valahogy észrevétlenül tanul meg mindent.
Egyedül öltözködik. Olykor már ruhát is választ magának. 
A cipőjét is felhúzza magától, na persze néha kacsaláb lesz belőle, de miután érti a szót, magától bújik ki és cseréli ki cipellőit. Evésnél villát használ, kést még nem. Felvágom neki az ételt, ő pedig szépen belapátolja a szájába. Cseveg, mint egy igazi kis hölgy, és igen, néha ugyanolyan kényes, mint én voltam. A homokozóban utálja, hogy piszkos lesz. Ahogy valami kis homok kerül a cipőjére, azonnal jön hozzám, hogy mama, homokos lett a cipőm. A világért nem ülne le a homokba. Én pont ilyen voltam. Nekem is kritikus helyzet volt, amikor poros lettem és én is épp úgy viselkedtem a homokozóban, mint ő. Csak óvatosan, inkább imitálva a játékot, nehogy még a végén koszos legyek… Tudom ez viccesen hangzik, de hát én ezt nem tagadom, ilyen voltam. A lányom meg megörökölte.
Azért ő még pici. Bármennyire is imádom, hogy kezd kis hölgy lenni, szeretem, hogy egy csomó dolgot még velem csinál. Fürdetem és altatom, ringatom és dédelgetem. Megadni egy gyereknek azt, hogy a saját tempójában legyen az, ami lenni akar, szerintem az egyik legfontosabb dolog. Nem sürgetni, nem elvárni dolgokat. Így talán nem rögzül benne rossz program. Megfelelési kényszer, amitől annyi felnőtt szenved. Szeretem őket nézni most is. Olyan felhőtlen a boldogságuk. Olyan felszabadultak. Szeretik egymást. Szeretik magukat. Szeretem őket.
Puszi: Gabi
