Nem szabad félni! Mondom a kislányomnak, aki most ismerkedik, életkoránál fogva, a félelem különböző válfajaival. Most is itt görnyedek az ágya mellett, mert főállásban fél. Ha megkérdezem mitől, akkor azt feleli, hogy nem tudja, csak fél. Próbálom nyugtatni és megértetni vele, hogy nincs mitől félnie. Hiszen itt vagyok neki én, a testvére, az apukája. Megvédjük mindentől. És egyébként sincs mitől megvédeni.
Nem szabad félni! Hajtogatom magamnak is. Pedig, ha tiszta fejjel észlelném a világ történéseit, valószínűleg naphosszat szoronganék. Így aztán igyekszem kizárni az életemből a félelmet keltő eseményeket rejtő sajtóorgánumokat. Nem mintha ezzel csökkenne az esélye annak, hogy valami olyasmi történjen velünk, amitől aztán igazán lenne okunk félni.
Nem szabad félni! Mondják az okosok. Mert akkor bevonzzuk a rosszat. Be hát. Tudom. De az ember agyán átsuhanó rossz gondolatokat, hogy a fenébe lehet kisöpörni? Főleg ha már félünk tőlük, mert tudjuk, hogy ezek azok a gondolatok, amiket nem szabadna átengedni magunkon, mert velük együtt utat nyitunk annak is, amitől félünk.
Nem szabad félni! Suhant át az agyamon egy augusztusi napon, amikor az egyik legnagyobb félelmem kapott el jó erősen, hátulról. (Csak semmi pajzán gondolat!) Egy mikrobusz formájában, erőteljes sebességgel, aminek igen nagy csattanás lett a következménye. Tényleg régi parám volt. Hát túl vagyok rajta. Remélem. Most ettől már igazán nem kezdek el félni. Megúsztuk, vigyáztak ránk. Pont.
Nem szabad félni! Nyugtatjuk egymást sokszor. 
Miközben bele sem gondolunk abba, hogy mit is várunk el egymástól. Az élet tele van féléssel. Ahány ember, annyi félelelem. Van aki a sötéttől, van aki az elmúlástól, ki a férjétől, ki a főnökétől, ki az öregedéstől, ki a betegségtől és van olyan is aki magától az élettől retteg. De azt hiszem legtöbben az ismeretlentől tartanak. Hogyan lehet megszabadulni ezektől az érzésektől? Ha nem gondolunk rájuk? Nem foglalkozunk velük? Nem hiszem. Ideig óráig működhet, mert előbb-utóbb elkezdenek motoszkálni bennünk ezek a gondolatfoszlányok és kénytelenek leszünk törődni velük. De hogy azt hogyan kell? Attól félek nem tudom nektek megválaszolni. Vannak persze eszközeim, de teljesen hétköznapiak. A félelem végül is csak egy fél érzés. Hiszen miért félnénk az élet elmúlásától, ha nem szeretnénk élni. Vessük hát magunkat bele az életbe! Miért félnénk a magánytól, ha nem tudnánk, hogy társaságban lenni milyen jó. Élvezzük hát a családunkkal, barátainkkal töltött perceket. Ha pedig éppen nem megy ez a fene nagy pozitív életérzés, akkor nyugtasson meg a tudat, hogy nem vagyunk egyedül. Mert mindenki fél valamitől. Ez fix.
Puszi: Réka
