Egy vizsga választ el attól, hogy én is tanár legyek. Amikor pedig ezeket a sorokat írom, éppenhogy csak kitettem a lábam a magyar színháztörténet vizsgámról. Ami elég rendhagyó módon kifejezetten élvezetesre sikeredett. Hogy miért? Mert rákaptam a tanulás ízére. Mert olyan tanárok tanítottak, akik felkeltették az érdeklődésemet az általuk tanított téma iránt. Akik nem azt akarták bebizonyítani, hogy mit nem tudok, hanem pont azt, amit nagyon is. Persze ez a drámapedagógia lényege. Tehát evidensnek mondható, hogy a módszert oktatók élnek ezekkel az eszközökkel. De azért ez nem mindenkiről mondható el. Mert a képzés alatt találkoztunk olyannal, akiben még nyomokban sem volt fellelhető azon összetevők egyetlen darabkája sem, ami a tanárt TANÁRRÁ teszi.
Hogy mitől lesz valaki nagybetűs tanár? Mitől marad örökre a szívünkben egy tanító? Hm. Ki tudja? Gyereként, szülőként, tanárként meg pláne mást gondolunk arról, hogy mi lenne egy jó pedagógus feladata. Tanítson és szeressen. Szeretessen meg tanulni. Valami ilyesmi. Röviden. Bővebben meg nem fejtem ki, mert ma nem ez a feladatunk, hanem az, hogy erőt adjunk azoknak a a tanároknak, akik még hajlandóak küzdeni és hitet adjunk azoknak, akik kételkednek. Tudom, látom, hogy a lehető legnehezebb feladatuk van azoknak, akik pedagógusként képzelik el a mindennapjaikat. Óriási felelősség és súlyos teher, amit cipelnek magukon. Elvárások a oktatásügyi akárkicsodák részéről, az öntudatra ébredt szülőtársadalom felől és egészen elképesztő módon a gyerekek is pontosan tudják, hogy mik a jogaik, mint nebulóknak. Kifordult a világ. Ha egy tanár megsimogatja a gyerek fejét, gyanúba keveredhet. Nincsenek eszközei a fegyelmezésre (nem testi fenyítésre gondolok), aminek következtében csekély tekintélye marad a gyerekekkel szemben. Ugyanakkor nem fordítanak figyelmet arra „odafönt”, hogy képzésekkel valós segítséget, tényleges pedagógiai eszközöket adjanak a tanárok kezébe.
Tizenöten vagyunk a végzős évfolyamon. Rajtam kívül, szinte mindenki gyakorló tanár. Látom rajtuk, ők hisznek, küzdenek. Bennük a remény. A miénk, szülőké és leendő vagy gyakorló tanároké egyaránt. Jó kis csapat! Hiányozni fognak. :)
Isten éltessen minden pedagógust!
Puszi: Réka
