Van az úgy, hogy az emberben bent maradnak a szavak. Gondolatok azok vannak, csak éppen annyira kavargóak, hogy kibogozni belőlük egy épkézláb mondatot, megfogalmazni egy mások számára érthető érzést, szinte lehetetlen. Napok óta, sőt lassan két hete, hogy tudom, nem halogathatom sokáig, hogy kiírjam magamat nektek. Most úgy ébredtem, hogy lesz, ami lesz nekivágok.
A szüleimnél vagyunk éppen. 
Én a még félhomályos szobában igyekszem kiböngészni a klaviatúrán a megfelelő betűket. Mintha csak ezért jönnének nehezen a szavak. Ha nem lennék ilyen kényszeredetten kimondós alkat, akkor foghatnám erre is a bénázásomat. Na, tessék, most megint úgy zakatolnak az agyamban a feltörni készülő mondatok, hogy félek, felébreszti a mellettem békésen alvó férjemet. A férfiak valahogy sokkal jobban vannak összerakva. Legalábbis érzelmi szempontból. Sokkal inkább a helyén tudnak kezelni dolgokat. Valahogy egyszerűbbek. Mi nők, meg túl bonyolultak. Ő például most is nyugodtam alszik, hiszen fáradt, ki kell pihennie magát. Én is nagyon fáradt vagyok, de én nem alhatok. Egyrészt mert napok óta kipattan a szemem reggel hatkor, hiába van szünet, hiába alhatnék, ameddig csak szeretnék. Mert olyan most nálunk egyébként sincs. A kisebbik gyerekünk ugyanis éppen korszakot vált. Annyira el voltam foglalva a nagyobbik kiskamaszodásával, hogy el is felejtettem, hogy a kicsi is vészesen közeledik egy jelentős időszakhoz. Nála ez most úgy nyilvánul meg, hogy egyszerűen elválaszthatatlan tőlem. Nehezen enged el, ami korábban sosem volt probléma. Reggel pedig, ha felébred, rám fekszik, és addig néz vagy birizgál, amíg ki nem nyitom a szemem. Majd angyali hangon megkérdezi, hogy felébredtem-e. Hát fel. De nem tudok haragudni rá, hiszen pontosan tudom, hogy csak megpróbálja megszerezni magának belőlem a jussát. Ami lássuk be, mostanság igencsak nehéz. A nagy gyerekből viszont egészen más reakciókat vált ki ez a pörgős időszak. Elkezdett önállósodni. Nagyon sok pozitív hozadéka lett annak, hogy egy kicsit kevésbé kontrollálom a napi dolgait. Megint csak az történt, hogy én nem voltam eléggé okos, így az élet elrendezte. Vagyis nem jöttem rá magamtól, hogy a nagynak kevésbé kell az én pátyolgatásom már, így aztán a sors rám pakolt egy csomó egyéb dolgot, hogy rávezessen.
Aztán itt vannak a tanítvány gyerekeim. A sikeres első bemutatkozásunk után itt a nyakunkon az év végi bemutató. Joggal várják el tőlem, én pedig magamtól, hogy megint szárnyaljunk. Csak hogy ez őrült nagy felelősség, és mint egy nagy fekete károgó madár, ül a vállamon. Kicsit nyom, kicsit ösztönöz. Meg tudom-e újból csinálni, vagy csak egyszer jött össze? A siker pillanatában ki gondol arra, hogy ugyanaz az állapot, később démonná változik, amit űzni, kergetni kell. Kell? Többek között erről is beszélgettünk az én Gabimmal egy rendezvényen, ahol a karrier és az anyaság volt a téma. Gabinak irigylésre méltóan kerek, harmonikus véleménye, gondolatai vannak a témával kapcsolatban. Nyilvánvalóan ez az ő sikerének egyik titka. Megfejtettem! Haha, nagyon nehéz volt ám! :-) Szóval ő valahogyan úgy fogalmazott a jelenlévő hölgyeknek, hogy a sikert és a kudarcot éppen úgy nem szabad igazából elhinni. Ami az utóbbinál érthető, az előbbinél viszont csak sokadjára, de megérthető. Persze Gabinak könnyű, van három év előnye. Bocs Gabi, ezt nem hagyhattam ki. Mert itt még a nagy nyilvánosság előtt nem is köszöntöttelek meg! Isten éltessen, Gabi!!!! Na tessék, épp hogy utat törtek maguknak az elmúlt hetekben felgyűlt és veletek megosztani kívánt gondolatok, máris el kell zárnom azt a képzeletbeli csapot. Kíváncsi vagyok ki tudtok-e hámozni valami érthető, rendezett gondolatsort magatoknak? Tartok tőle, hogy most nem. De ígérem, még folytatom, hogy később összetudjátok rakni, mint egy puzzlet. Én meg magamat. Jó kis móka lesz!
Puszi: Réka
