Nálatok mikor aludta át először a gyerek az éjszakát? Nálunk ez már nem egy mindennapos kérdés, most már inkább az éjszakai vándorlás jellemez minket, tudjátok, amikor ki tudja, hol ér engem az álom, és ki tudja, hol éri a gyerekeket a reggel… De azért volt idő, amikor a gyerekek sírva keltek éjszaka. És bizony nem is olyan régen, még engem is foglalkoztatott a kérdés, mikor fogja „először megcsinálni az én kicsi Annám az éjszakáját”. Abban a bizonyos francia gyereknevelésről szóló könyvben olvastam azt, hogy ők így mondják, amikor a baba először alussza át az éjszakát. Érdekes az ő hozzáállásuk a kérdéssel kapcsolatban, elgondolkodtatott és ezért is szerettem volna veletek megosztani ezzel kapcsolatos gondolataimat.
Mielőtt belevágok a téma mélyebb boncolgatásába, 
megosztom veletek az ismeretségi kör ezzel kapcsolatos tapasztalatait. Van olyan pár, akik úgy tartották igazságosnak, ha felosztják maguk között a gyerekeket. Az egyik gyerekhez mindig az anyuka, a másik gyerekhez mindig az apuka kel fel. Aztán olyan is van, akik páros és páratlan éjszakákat különböztetnek meg, így legalább minden második éjszakát végig lehet aludni. Más kérdés, hogy ha a nő még szoptat, akkor ez azért nem kivitelezhető, ha pedig már nem szoptat, akkor meg azért a gyerekek már csak tudnak nyugiban aludni… Na nem is ez a lényeg, valakinek ez vált be, én meg megosztom veletek… A számomra legviccesebb hozzáállás az, amikor a gyereket azért fektetik nagyon későn, mert ezzel próbálják meg kitolni az éjszakát. Ha már 8-kor fektetnének, mondják ők, akkor a hajnali órákra biztosan kialudná magát a baba. De ha éjfélkor van altatás, van rá esély, hogy hat előtt ne keljen fel… Hát nem is tudom… Én nem adok tuti tippet, inkább csak elmondom, hogy mit olvastam ezzel kapcsolatban, és mit tapasztaltam én magam. Inkább óvatos vagyok. Annyit emlegetjük már itt az Anyakanyaron, hogy többféle iskola létezik szinte minden gyerekneveléssel kapcsolatos kérdést illetően. Nincs olyan biztos recept, praktika, ami mindenkinek beválik, hiszen ahány anyuka, annyiféle, ahány gyerek, annyiféle. És ezt azok tudják csak igazán, akik esetleg már több saját gyereknél látták, hogy ami az egyiknél beválik, lehet, hogy a másiknál mégsem működik.
A franciáknál van egy íratlan szabály, amiről nem beszélnek, egymás közt sem, és maguk közt sem. Pamela Druckerman, a Nem harap a spenót! című könyv szerzője is csak úgy jött rá menet közben, hogy vajon min múlik az, hogy a francia gyerekek átlag 4 hónapos koruktól kezdve „megcsinálják az éjszakájukat”, azaz átalusszák rendesen ezeket az órákat, ahogy kell. Abban nagyjából minden szülő egyetért, hogy figyelni kell a babák ritmusát. Mert ha az adott baba ritmusát megértjük, akkor az alvási ciklusok ritmusát is érzékelni fogjuk. Praktikus dolog, hogy a franciák a délutáni alváshoz sem csinálnak sötétet. A gyerekek éjszaka alszanak sötétben, nappal pedig az adott délutánnak megfelelő fényviszonyok között szundítanak. De hogy mi a kulcsszó, amivel tényleg meg lehet érteni az ő altatási stratégiájukat? A kulcsszó a „La Pause”, azaz a szünet. Ami annyit tesz, hogy figyeld a gyerekedet és hagyd, hogy először kiderülhessen számára is és számodra is, hogy ami miatt felkelt éjszaka, az igényel-e szülői beavatkozást avagy sem. Előfordulhat, hogy csak egyik alvásfázisból a másikba kell átsegítenie magát, és ahogy a felnőttek is meg tudják ezt oldani maguk, úgy a gyerekek sincsenek ezzel másként. A lényeg tehát, hogy nem minden éjszakai felébredése és mozgolódása a kicsinek utal arra, hogy valamire szüksége van, amit csak mi, szülők tudunk neki megadni. Ha azonnal mindig ugrotok, akkor a gyerek képességét is elveszitek arra, hogy egyedül is megoldjon egy helyzetet. Nem minden nyöszörgés sírás. És nem minden sírás utal arra, hogy azonnal etetni kell! Emellett pedig, és ez tudom, kicsit furcsán hangzik elsőre, de a könyv nagyon szépen elmagyarázza, nem is baj, ha a gyerekünk képes egy picit a saját frusztrációját tolerálni. Ha megtanulja, hogy néha kell várni, mire egy igény kielégül. Az a szerencsés, ha nem alakul ki a babának az a reflexe, hogy minden esetben azonnal ott teremnek mellette, és intézkednek. Ezek az alvási ciklusok másfél-két óránként váltják egymást. Most képzeljétek el, hogy ha ti kialakítjátok a babátokban, hogy minden egyes alkalommal újra ti fogjátok őt álomba ringatni…
Egy francia pszichológus, De Leersnyder így teszi számomra is nagyon elfogadhatóvá ezt a hozzáállást:
„A bölcsőben a kisbaba megtanulja, hogy néha egyedül is lehet anélkül, hogy éhes lenne, szomjas lenne vagy aludna – egyszerűen csak nyugodtan, ébren fekhet. Már egészen kicsi korában is szüksége van az egyedül töltött időre, és arra, hogy az anyja állandó felügyelete nélkül aludjon el és ébredjen fel.”
Számtalanszor mondtuk már Rékával, itt az Anyakanyaron is, hogy hallgassatok az ösztöneitekre. Én ezt a dolgot még valamivel kiegészíteném. Bízzatok a gyereketekben! Ha megtartottátok azt a bizonyos szünetet, és a csöppségetek szeretne valamit, ez nem is kérdés, akkor arra reagáljatok! Nálunk Anna például csak akkor sírt, amikor éhes volt. Jelzett szépen, szoptatástól szoptatásig pedig aludt, ahogy illik. Este 9-10 felé etettem, aztán éjfél tájban, azután pedig hajnalban 4-5 óra felé. Az éjszakai étkezéseket folyamatosan hagyta el, így lett nekem egyre könnyebb. Én mindig úgy szoptattam, hogy melléfeküdtem, mert olyan volt a kiságya, hogy ezt megtehettem. A rutintalanok szerintem karosszékben szoptatnak, de nekem az annyira nem vált be. Mind a mai napig előfordul egyébként, hogy altatásnál elalszom Anna mellett. Aztán amikor az éjszaka közepén felébredek, megyek a saját ágyamba és picit felhagyok az ágyrajárással.
Szerintem az nagyon fontos, hogy mi mamák, 
akkor is maradjunk harmonikusak és pihentek, amikor picik még a gyerekeink. Ezért is fontos szerintem, hogy az éjszakák ne fulladjanak hisztis sírásokba, el nem múló nyafogásba, véget nem érő dajkálásba. Ha kialakult egy rossz reflex amiatt, mert mindig ugrottatok, akkor is, amikor elég lett volna pici türelemmel figyelni a kicsit, anélkül, hogy beavatkoznánk, már olyan nehéz. Ugye ti is hallottatok azokról a drasztikus módszerekről, amelyek azt javasolják, hogy hagyjuk a kicsit sírni, mert napról napra egyre rövidebb ideig fog tartani… Mígnem egyszercsak eltelik az éjszaka sírás nélkül. Hát persze, persze… Könnyű ezt mondani. De ki képes ezt következetesen betartani? A könyv egyébként azt javasolja, hogy ha már a pici elmúlt négy hónapos és még nem alussza át az éjszakát, akkor nincs más választásunk, minthogy sírni hagyjuk. Előtte fontos neki elmagyarázni, hogy alvásidő van, és most reggelig nem fogunk bejönni a szobájába. Hinni kell abban, hogy érti és hinni kell abban is, hogy ezt az éjszakát már nyugalomban fogja tölteni. Nekem nem volt teher éjszaka közepén felkelni Annához. És nálunk ez nagyon szépen alakult. Azt tanácsolom nektek, hogy inkább már az elejétől próbáljátok ki ezt a bizonyos „szünet módszert”, minthogy később a „sírni hagyásra” kényszerüljetek. Hagyjatok időt a picinek, hogy kiderüljön, mire van szüksége. És úgyis érezni fogjátok, hogy hogyan gondoskodjatok róla számára ideális módon.
Egyet tudjatok! A csecsemők szülei is szoktak aludni! Ti is megcsinálhatjátok a gyerek éjszakáját és nektek sem kell lemondanotok arról, hogy kipihentek maradjatok!
Nektek hogy alakult egyébként ezzel kapcsolatban az életetek? Aki már túl van egy-egy ilyen időszakon, megosztja a többi olvasóval az élményeit? Várjuk leveleiteket Rékával!
Puszi: Gabi
