Már sokszor ajánlottam nektek könyvet. Legtöbbször olyat, ami nekem valamiért sokat adott. Mondjuk ezzel nem mondtam nagy dolgot, mert nyilván nem ajánlanék olyat, amin alig tudom magam végigvergődni, vagy szép csendben feladom a küzdelmet és leteszem húsz-harminc oldal után. Napokig az ágy mellett hagyom, majd egy nagyobb takarításnál letörölgetem és beteszem a polcra. A helyére.
Na, ez nem az a könyv. Még kézirat formájában került először a kezembe. A legnagyobb titokban olvastam. Elismerem, hogy adott egy többlet izgalmat, hogy valami olyasmibe pillanthattam bele, ami még szinte nem is létezik. Egyébként is nagy kegy egy szerzőtől, ha bizalmat szavaz valakinek és a megírás törékeny folyamatába betekintést enged. Nem akarok nagy szavakat használni és a szükségesnél nagyobb ömlengéssel beszélni a könyvről. Mert Náray Tamásnak nincs erre szüksége. Meg egyébként is már számtalanszor megkaptam, ha épp aktuális rajongásom tárgyáról beszéltem egy-egy társaságban, hogy idegesítő, hogy így tudok ajnározni valakit. Lehet. Én viszont tényleg csodálom azokat az embereket, akik a saját művészetükön túl, más formában is le tudnak nyűgözni. Utoljára talán Palya Bea, Ribizliálom című könyve érintett meg ilyenformán. Amikor a könyvet olvastam, minden koncertjét látni akartam, meg akartam ismerni a világát, hogy még teljesebb legyen a kép. Az én Palya Bea-képem és benne az én képem magamról. Ugyanis meggyőződésem, ezeket a könyveket azért tudjuk nagyon szeretni, mert miközben egy másik ember életét olvassuk, a sajátunkban merítkezünk meg jó alaposan. Ha sok a hasonlóság azért, ha gyökeresen mást gondolunk a világról, azért.
Tamás könyvét soha sem fogom tudni máshogy olvasni, 
csak úgy, hogy hallom az ő hangját. És én ezt nagyon szeretem. Anno a Szombat Esti Lázban, alig vártam a hét elejét, hogy megláthassam, mit álmodott meg a következő hétre nekem. Vártam és közben picit tartottam is tőle. Igyekeztem mindig nagyon pontosan érkezni és leplezni a zavaromat, hogy ott állok a nemzetközileg elismert divattervező előtt és pontosan tudom, hogy mindent lát. Nem csak azt, hogy milyen állapotban van a bőröm, vagy ápolt-e a kezem. Hanem azt is, ami a ruha alatt van. Mármint belül. A szívemben, a fejemben. Most, amikor a könyvet olvasom és, ahogy egyre jobban megismerem Tamást, már tudom, hogy nem véletlen, hogy ezt éreztem. Mindezek ismeretében pedig elmondhatatlan, leírhatatlan és egyben kellemesen furcsa érzés, hogy ha a könyvben nem is, de a könyvön helyet kaptam. :-)
Ha szeretnétek, akkor ti is részesei lehettek a könyv első igazi, közönséggel való találkozásának, ahol én is ott leszek, és felolvasok majd néhány részletet. No és ott lesz Náray Tamás, aki dedikálja is Az utolsó reggel Párizsban című önéletrajzi ihletésű regényét.
Hivatalosan pedig így mutatkozik be a könyv: “Milyen hosszú az út a szocialista Magyarország szürkeségéből Párizsba, a fény és a divat városába? És vajon lehetséges-e, érdemes-e visszafelé is megtenni ezt az utat? Hogyan lesz egy furcsa, akaratos kisfiúból egy nemzetközileg jegyzett divatmárka tervezője, és hogyan tudja megtartani és megvalósítani sajátos személyiségét egy olyan rendszerben, ahol a konformizmus és az igazodás fontosabb és jövedelmezőbb, mint az egyéniség és a kreativitás?”
Ha jönnétek a bemutatóra, itt találjátok a részleteket! Találkozunk ott?
Puszi: Réka
