Közös vasárnap a barátokkal. Finom étel, jó beszélgetés. Közös szieszta. A gyerekek összebújva, a felnőttek meg halkan duruzsolva. (Én meg néha beleszunnyadva, de ez nem publikus.) Idilli kép, és szoros kapcsolatot feltételez. Amikor már nincsenek gátlások, nem kell viselkedni. Hanem szinte családként lehet megélni a mindennapokat, vagy akár a vasárnapokat. Majdnem olyan, mintha egy hippikolóniában élnénk. Mondom úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy ott milyen az élet, de az tuti, hogy a családi kapcsolatok, viszonyok össze vannak kuszálódva rendesen. Mielőtt még bárki azt hinné, hogy nálam a szoros barátságba az is belefér, hogy néha az én férjem a te férjed, akkor nagyon rossz úton jár. Mert nem erre gondoltam. Csupán arra, hogy a gyerekek nevelése ilyenkor össznépi feladat. Vagyis simán belefér az, ha a egyik szülő rászól a másikéra, és fordítva. Most már belefér.
Mert eleinte bevallom, nagyon nehezen vettem ezeket az akadályokat. Sőt kifejezetten bántott, ha az én jelenlétemben valaki rászólt a gyerekemre. Megbántva éreztem magam. Egyrészt, mint szülői tekintélyében megkérdőjelezett anya, másrészt, mint valahol legbelül még mindig érzékeny gyerek, akit bántanak, és az anyukája nem védi meg. Nehezen tudtam kezelni ezeket a helyzeteket, és ebből egyenesen következik az is, hogy nehezen is kommunikáltam ezzel kapcsolatban. Ami viszont nagyobb baj. Pedig ha hamarabb merek beszélni erről a fent említett barátnőmmel, akkor hamarabb lépnek be az életünkbe a felhőtlenül punnyadós vasárnap délutánok. Mert mint kiderült, egyszerűen csak más a habitusunk. Máshol van a tűréshatárunk. Bár a nevelési elveink hasonlóak, a módszereink mások. De az az alapállás, hogy imádjuk egymás gyerekét, megvan. Vagyis csak azt kellett megértetnem magammal, hogy nem beleszólnak a gyerekem nevelésébe, csak kiegészítik. Hozzáteszem, hogy a gyerekeim feltétel nélkül elfogadják a barátnőm által diktált feltételeket, sőt alig várják, hogy náluk legyenek. A barátnőm kislánya pedig szintén örömmel alszik nálunk hozzám bújva, ugyanúgy, mint a sajátjaim.
Na de mi van akkor, ha tényleg okkal, ok nélkül beleszólnak abba, hogy hogyan neveli a gyerekét az anya? Szerintem óriási hiba. Amennyiben normális anya-gyerek kapcsolatról beszélünk, akkor nem lehet megtenni egy anyával, hogy elvesszük az önbizalmát azzal, hogy folyamatosan korrigáljuk az anyai munkásságát. Az anya-gyerek kapcsolat a legelemibb ösztönök egyike. Nem szabad beleszólni annak kialakulásába, kibontakozásába. Segíteni szabad csak, és terelgetni. Hosszú távon nagyon rosszat tehetünk azzal, ha folyton felülbíráljuk az anya nevelési szokásait. Pláne ha a gyerek előtt történik mindez. Gondoljátok el, milyen tekintélye lesz annak a nőnek a saját gyereke előtt, akit a család alkalmatlannak ítél a gyereknevelésre. Kimondva vagy kimondatlanul. Ez a probléma már a szoptatásnál elkezdődik, amikor a tapasztaltabb anyukák, nagyanyukák riogatják az újdonsültet, hogy jaj, nem elég a tej, jaj, túl sok a tej, nem eszik eleget a gyerek, túl sokat eszik a gyerek. Ismerős? Én ebben a témában nem ismerek pardont. Heves reakciókat vált ki belőlem, ha azt látom, hogy nem hagyják az anyai ösztönök szabad útját áramlani. Szóval, ha valamelyikőtök úgy érzi, hogy elnyomják, felülbírálják, csak szóljon nekem! Jaj annak, aki ilyenkor az utamba kerül.
Egyébként például a játszótéri feszültségeknek is fő forrása, hogy gyakran beleszólnak a másik dolgába az anyák. Még ha egymás háta mögött is. Nem kell, nem szeretem. Tiszteljük egymást, feltételezzünk jót egymásról. És akkor belefér egy kedves baráti tanács, hogy én így szoktam, próbáld ki. Próbáljátok ki! :-)
Puszi: Réka
