A férjem kiposztolt rólam egy fürdőruhás képet a Facebookjára. Nem nagy ügy. Nem szoktam különösebben nagy feneket keríteni ilyesféle dolgoknak. Mindig csodálkozom azon is, ha valaki leszedet egy képet, mert borzalmasan néz ki rajta. Megbindzsizi, majd ő maga kiteszi. Tiszta hülyeség. Kit akarunk átverni? Saját magunkat? Vagy másokat, akik úgyis olyannak látnak, amilyennek ők akarnak látni minket?
Mostanában engem 
is sokat foglalkoztat az a kép, amit én látok magamról és leginkább az, amilyen mások szeme láttat. Persze, hogy én is folyton a hibáimat látom. Mint a legtöbb nő. Hogy a hasam estére olyan, mintha babát várnék. Hogy a combomon ott lapul a narancsbőr és már nem csak akkor látszik, ha leülök. A melleim? Na, jó. Még szerencse, hogy vannak jó szabású melltartók és fürdőruhák. Sokat beszélgetünk a barátnőimmel, próbálva jobb belátásra bírni egymást és általa magunkat. Jönnek a klasszikus mondatok, miszerint, ha a hasadra nézel, gondolj arra, hogy két gyönyörű gyereket hordtál ki. Jó duma, de vannak napok, amikor nem használnak. Van, amikor csak azt látod, ami szörnyű magadon. Felnagyítva, eltúlozva, eltorzítva. A napon heverve is azzal kínzod magad, hogy hányszor kellett volna edzeni egy héten. Vacsora közben pedig azt veszed sorra, hogy mennyit is ettél ma. Igyekszel nyugtatni a lelkiismeretedet, hogy alig többet, mint egy normál hétköznapon. És végül is nyaralunk, vagy mi. Aztán azon kapod magad, hogy az egész nyaralás már másról sem szól, csak arról, hogy azt mustrálod, hogy veled azonos korú nők, hogyan néznek ki. Kicsit irigykedve nézed a ropogós combú lánykákat. Nemrég még te is ilyen voltál. A korosabb hölgyeket látva még szorongóbbá válsz. Majd jön egy klassz csaj, aki egy húszassal több nálad, de baromi jól néz ki és megnyugszol, hogy van remény. Aztán jön az újabb lelkiismeret furdalás. Most tényleg ezzel foglalkozol, ahelyett, hogy élveznéd a két hetet, amiért igen sokat dolgoztatok?
Meg különben is kit érdekel, hogy hogy nézel ki. Van két gyereked, akik gyönyörűek, egészségesek. A férjed imád. Hiszen ő az, aki leginkább tanúja volt a tested átváltozásának. Más meg számít? Igen, egy kicsit. Te magad. Vagy mi magunk. Hogy miért alakult így? Bár valószínűleg, amióta világ a világ, a nők már csak ilyenek. Tetszeni akarnak. Szeretve, csodálva lenni. Csak azt felejtjük el, hogy előbb magunkat kell megszeretni. A valós önmagunkat. Nem a kütyük által felturbózottat és nem is a komplexusainkból fakadó eltorzult szemüvegen át szemlélt önmagunkat. Ez a nyár szóljon erről! Nézd meg magad egy átnapozott nap után. Fedezd fel azt, ami szép rajtad! Nem kell világgá kürtölnöd, nem kell a Facebookon közkinccsé tenned. Elég, ha magadban konstatálod. Előbb utóbb, úgyis észreveszi a környezeted a változást.
Nem végeztem kutatásokat, de van egy sejtésem arról, hogy kortól, kilogrammtól, testalkattól függetlenül, minden nőnek vannak korszakai, amikor elégedetlen önmagával. Ez teljesen természetes. És, ha egészséges lelkületű az illető, akkor hamar átsiklik ezen a korszakon. Ha szerencsés, akkor szeretve van és kap külső segítséget a családjától, barátaitól. Viszont tudható, hogy a súlyos önértékelési zavar komolyabb pszichés problémákhoz is vezethet. Szóval vigyázzunk magunkra. És van valami, amiről még kevés szó esik, pedig nagy a felelősségünk. Az a példa, amit a lányainknak mutatunk. Rajtunk is múlik, hogy ők majdan hogy vészelik át ezeket az időszakokat. Belegondolni sem akarok, hogy azok a fiatalok, akik most cseperednek nővé, mit gondolnak a saját testükről? Látják-e, láttatják-e reálisan magukat? Tudják-e szeretni, elfogadni a testet, amit kaptak. Vagy csak vágyaik vannak, milyenek szeretnének lenni? Kicsípik magukat, csücsörítenek egyet, egy kis retus, egy kis filter és már meg is van az én kép.
Facebook által homályosan.
Puszi: Réka
