Már évek óta szeretnék eljutni újra az Operába. De senki nem jön el velem.
Utoljára a Makrancos Kata balettelőadást láttam. Olyan hatással volt rám, hogy a darab felétől a végéig folytak a könnyeim. Nem tudom a magyarázatát, de a lelkem mélyéig hatolt valami különös érzés. Lenyűgözött a zene, a táncosok, az épület hangulata. Vagy leginkább ezek összessége. Miután zenei tagozatra jártam és 11 évig zongoráztam, nagyon korán becsöppent az életembe a komolyzene. Ha jól emlékszem, a Varázsfuvola volt az első operaélményem. Imádtuk, ahogyan az éneket tanító Irénke néni részleteket játszott belőle. Megtanította nekünk az ismertebb áriákat is, szóval igazán a magunkénak éreztük. Sokszor vittek minket komolyzenei koncertekre. Ilyenkor mindig kaptunk feladatokat, hogy mire kell figyelnünk. Most már tudom, hogy azért, hogy, ha esetleg elunnánk a koncertet, legyen, ami motiváljon. A kedvenc zenehallgatós játékom az volt, amikor külön-külön kellett egy hangszerre koncentrálnunk. Kihallani az egész zenekarból azt az egyetlenegy hangszert. 
Eleinte lehetetlennek tűnő dolog, de nagyon jó, amikor olyan érzékennyé válik a fül, hogy könnyedén rááll a keresett hangra. Kicsit olyan, mint megtalálni az alfa állapotot. Azt is szerettem, amikor meg kellett állapítani hallás után, hogy milyen hangszerek játszanak az adott műben. Persze, zenei tagozaton ezek nagyon is mindennapos események. Csak tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg a zene közelsége. Most leginkább nekik mesélem ezeket az élményeket. Mégpedig azért, mert szívem szerint mindenkinek az életébe becsempésznék egy kis zenét. De olyan igazit. Élő zenét, ami igazi emberek lelkéből, tehetségéből, hangszeréből jön. Talán ez az energiaáradás fogott akkor ott meg a Makrancos Katát nézve.
Mi az, ami miatt mégis idegenkednek sokan egy opera végighallgatásától? Nyilván nem tudok választ adni rá, de vannak megérzéseim. Nemrég egy társaságban elmondtam, hogy mennyire szeretnék operákat nézni. Tettem ezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy partnert szerezzek magamnak a vágyaim valóra váltásához. Hát nem sok sikerrel. A férjem emlékeztetett rá, hogy amikor legutoljára elcipeltem magammal az Operába, én magam is futva menekültem. Tényleg így volt. A Trisztán és Izoldát néztük volna a kakasülőről. Egyrészt rettenetes tériszonyom volt, másrészt Wagnert még nekem is nagyon ritkán van agyam hallgatni. Igen, szándékosan írtam azt, hogy agyam, mert vannak olyan komolyságú művek, amikhez igenis kell még hallgatóként is előképzettség. Négyen mentünk el szépen felöltözve az Operába, hogy most adunk egyet a kultúrának. Az első felvonás közepéig még mindenki próbálta tartani magát. Leginkább én, hiszen én voltam közülünk a legműveltebb zeneileg. De nem tudtam ráhangolódni a zenére, minden bajom volt. Először szégyelltem bevallani a többieknek, de éreztem rajtuk, hogy nekik is sok vagy inkább sokk az élmény, így végül szünetben megszöktünk. Jót röhögtünk magunkon, hogy nem tartott sokáig a fellángolás. De azért bennem maradt egy kis szomorúság. Úgy éreztem, hogy az a tizenakárhány év zenei képzés, amit kaptam, nagyon messze van már tőlem. És kár kérkedni vele, mert a valóságban már semmit nem jelent. Jó persze az alapok megvannak, az igény is. Csak energiát kéne fektetni a dologba, mint ahogy minden más is az életben, ez is csak így működik.
Miután a férjem felemlegette ezt nekem, 
egyáltalán nem lepődtem meg az egyik barátunk reakcióján, aki egyébként kifejezetten igényesen kutatja a magasabb szintű kulturális eseményeket. Az operára viszont azt mondta, hogy gyerekkorában olyan rossz élmények érték, hogy bárhová eljön velem, de operába nem. Nagyon sokan vannak ezzel így. A szülők jót akarnak, művelt gyereket akarnak nevelni, elcipelik az operába az egészen kicsit is. Aki halálra unja magát, nyűglődik, a szülők folyton lecsissegik, az élmény helyett pedig egy jó adag szorongással térnek haza. Tudom én ezt. De hiszem azt, hogy az egész csak jó megközelítés kérdése. Vagyis, ha a gyerek életkorának megfelelő darabot választunk, olyan időpontban visszük el, amikor a gyerek nem fáradt, akkor akár sikerülhet is az álmunk, hogy már viszonylag korán beavatjuk a gyerkőcöt a zene varázslatos világába. Hogy a tervünk tutira sikerüljön, ne felejtsük el a legfontosabbat! Készítsük fel a gyerekünket az első operalátogatásra, meg aztán a többire is. Meséljük el a történetet, hallgassunk meg belőle részleteket. Már csak azért is, hogy legyen olyan érzése a gyereknek, amikor a már hallott, ismerős dallamot hallja, hogy ő bizony beavatott.
Nincs operabérletünk, Benivel is csak két alkalommal voltunk, nem hallgatunk folyton komolyzenét, de néha odakapcsolok a Bartókra, amikor autózunk. Szépen lassan csepegtetem a saját élményeimet nekik, hogy aztán eljöjjön az idő, amikor már közös komoly – zenei – élményeink lesznek.
Puszi: Réka
