Nórit nagyon régóta ismerem. Figyelem és szeretem. Ott voltam élete fordulópontjainál. És szurkoltam. Hogy sikerüljön úgy, ahogyan szeretné. Minden. Láttam, hogy lett Nóriból Nóra. Láttam, látom, hogy mindenért megdolgozott az életben. Tudatosan és keményen. A munkájában szorgalmasan lépdelt egyre feljebb, a magánéletében pedig kitartóan vágyta az igazit. Én így látom őt. Vajon ő is gondolja?
Nórikám? Mit gondolsz? Jól látom? A tudatosság fontos szerepet játszik az életedben. És semmit sem akarsz „megúszni”. Tudod, hogy ahhoz, hogy valami működjön, abba munkát kell fektetni. Akár abba is, hogy nőként hogyan létezünk a világban. Igazam van?
És Nóri? Te sosem bizonytalanodsz el? Nincsenek kételyeid? Ha vannak, úgysem hiszem el, mert sosem látszik :-)
Most, hogy íróasszony lettél, írj nekünk is egy pár sort!
Drága Réka,
nem is tudom, hány évnek – és leginkább hány könyvnek – 
kellene még eltelnie ahhoz, hogy valóban íróasszonynak mondhassam magam…:-) Nagyon érdekes élmény egyébként megosztani a gondolataimat másokkal. Leülni a laptop elé, megnyitni egy üres dokumentumot, elcsendesíteni minden külső zajt, és megpróbálni meghallani a legbensőbb, legőszintébb hangokat, szavakba önteni az érzéseket. Amikor ráérzel, és kinyílik a csap, az valami elképesztő csoda! Katartikus élmény, hogy alig győzöd pötyögni a betűket, alig tudod ujjakkal követni a gondolatok áramlását. De ugyanakkor rengeteg bizonytalanság is: fog ez érdekelni bárkit? Van olyan gondolatom, amit nem írtak le már előttem százszor, százféle megfogalmazásban? Két dologgal tudom ilyenkor megnyugtatni magam: az egyik, hogy nyílván nincs új a nap alatt, de én nem is arra vállalkozom, hogy világmegváltó gondolatokkal ajándékozzam meg az embereket. Egyszerűen a saját tapasztalataimat szeretném megosztani, amelyek talán éppen az én megfogalmazásomban csapódnak be a felismerés elementáris erejével más nőknél, és talán lesznek olyanok, akik felfedezik saját magukat az én történeteimben. Talán. Sosem lehet tudni!
A másik nyugtató mantrám ezekre az elbizonytalanodós esetekre, hogy én nem tudok más lenni, és nem tudok mást adni, csak ami én vagyok. Ha valaki engem szeret, velem szimpatizál, talán a gondolataimra is kíváncsi lesz. Aki nem kedvel, annak pedig úgysem tudok megfelelni.
De ebből is láthatod, drága Réka, hogy bizonytalanságból, kételyből van bőven az én puttonyomban is! És ez régen is így volt. Jó érzés, hogy felülről rápillantva az útra, amin járok, úgy tűnhet, mintha mérnöki pontossággal megterveztem volna előre, pedig ez nem igaz. Tudatosság csak annyi volt ebben, hogy voltak álmaim, vágyaim, amiket nem féltem kimondani, megfogalmazni, és közben persze minden adódó helyzetben igyekeztem maximálisan helytállni. Pont mint bárki más. De ugyanakkor tisztában vagyok vele, milyen sok szerencse is kellett mindehhez.
Szerencse például az is, hogy mindig olyan emberekkel sodort össze az élet, és sodor a mai napig, akik velem tartanak az út rövidebb-hosszabb szakaszán, inspirálnak, és segítenek meghozni a jó döntéseket. Te is közéjük tartozol!
És közéjük tartozik Erika, az én gyerekkori legjobb barátnőm is, akivel már 20 éve visz egy irányba az utunk. (Vele írtam azt a bizonyos könyvet is, Angyalműhely címmel, amire az imént utaltál.) Micsoda szerencse kell ahhoz is az életben, hogy az ember megtalálja azt az igaz barátnőt, akivel mindent megoszthat, akiben soha nem csalódik, akivel szavak nélkül is értik egymást, és aki minden helyzetben mellette áll? Talán nehezebb feladat, mint felkutatni a Nagy Ő-t… Mi ketten együtt tapasztaltuk meg a nővé érés, és aztán a női lét minden örömét, nehézségét, de talán csak két évvel ezelőtt tudatosult bennünk is, hogy mekkora érték a barátságunk, és hogy mennyire nem általános az az életszemlélet, amiben mindketten hiszünk. A csajos filozófia, amit mi csak Angels’ Spiritnek hívunk, ami keresztül lendít minket minden akadályon, és segít maximálisan megélni a nőiességünket. Azért éppen két évvel ezelőtt, mert akkor vágtunk bele a mi kis közös projektünkbe és alapítottuk meg angyali hadseregünket, az Angels’ Army-t, amely azóta már szépen nő-növekszik, és nők százainak segít az értékes énidő-teremtésében.
Tényleg, Réka, Neked mennyi énidő jut saját magadra a dolgos hétköznapok sűrűjében…? Beszélgessünk majd :-)
És ha már azt írtam, nő-növekszik, van itt még valami, pontosabban Valaki, aki nő-növekszik… Az én életpályámon bizony most érkezett el az a bizonyos Anyakanyar. Nagyon vártam már, nagyon élvezem a terhességem minden egyes percét, és türelmetlenül számolom a napokat májusig. Mert akkor már nem csupán műsorvezető leszek, meg „íróasszony”, hanem édesanya is! És most úgy érzem, minden, ami eddig történt velem, minden, amit eddig elértem, tudatosság és kemény munka ide vagy oda, semmiség ahhoz képest, ami rám vár! Beszélgessünk majd egy év múlva is! Biztosan lesz miről :-)
Köszönöm, hogy meghallgattál!
Millió puszi: Nóri
Édes Nóri!
Nem csalódtam. Minden szavadat örömmel olvastam és minden bizonnyal így tesznek majd az Anyakanyar olvasói is. Hogy én, hogy állok a magamra fordított idővel? Azt hiszem, egész jól. Alapvetően ösztönös ember vagyok és úgy érzem, sikerült megteremtenem magamnak azt az életritmust, amiben a család és a munka mellett ott vagyok én is. Mivel ösztönösen tettem mindezt, jó volt visszaigazolást kapni a könyvetek által. Hogy amikor csak magammal foglalkozom, még véletlenül se érezzem azt, hogy most igazából a gyerekekkel vagy a férjemmel kellene lennem.
Abban pedig biztos vagyok, hogy csodálatos anyuka leszel. Pontosabban már az is vagy! De ha esetleg mégis elbizonytalanodnál valamiben, mi itt vagyunk! :)
Tiszta szívből kívántam neked, amit te kívántál… most itt van. Legyél nagyon boldog, Nóri! És ha már a számolgatásnál tartunk… nálad ez a kérdés most nem csupán a karácsonyra lehet igaz :-)
Puszi: Réka
