Nemrég egy újság felkérésére meg kellett fogalmaznom, hogy számomra mit jelent a boldogság. Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, rájöttem, hogy csupa apró dolgot. Meg is nyugodtam, mert azt hiszem, nagyon jó tulajdonságom ez. Nem keresem folyton a nagybetűs boldogságot, inkább megélem nap, mint nap. Igazi boldogságfesztivál volt az anyák napi hétvége a szüleim házában. Persze az anyáknapi vendégségsorozat, a nagymamák öröme jelentette a legnagyobb boldogságot, de ezen felül szinte befogadhatatlanul sok örömteli pillanatot rejtett ez a pár nap.
Kertészkedtünk. Mégpedig az anyósommal. 
És tudjátok mit csináltunk? Az én anyukámnak készítettünk sziklakertet anyák napjára. Ez azért nem mindennapi dolog ugye? Már eleve az, hogy én kertészkedem, az pedig, hogy az ember lánya az anyósával készíti az anyukájának a meglepetést?! Boldog voltam. Szeretem, hogy a mi szüleink, ha nem is lógnak együtt sülve –főve és valójában nagyon különböző emberek, mégis szeretnek együtt lenni és általunk egy családba tartozni. Boldog voltam, látva, hogy az anyósom hogyan varázsol csodát percek alatt. Ő imád kertészkedni. És képzeljétek! Festőművész létére sosem használ kesztyűt a kertészkedéshez. Azt mondja, szereti a föld tapintását. Nem hiába van mesebeli kertje. A növények meghálálják a szeretet. Boldog voltam, hogy együtt alkottunk és elszántságunkat látva kicsit mindenki hozzátett a sziklakert létrejöttéhez. Azt azért el kell mondanom, hogy közülünk még soha senki nem készített ilyet. El is követtünk egy-két bakit, de ettől lett igazán nagy kaland a kertészkedésünk.
Első lépésként megvettük a sziklakerti növényeket. Abból a megfontolásból, hogy sokkal tartósabb, mintha vágott virágot vennénk anyukámnak. Egy szép ládába tettem, amit átkötöttem masnival, így adtuk át. A ládát miután kiültettük a növényeket, szintén fel lehet valamire használni.
A gyerekek icipici homokozóját, amit már kinőttek, neveztük ki sziklakertnek. Mini fakerítéssel volt körbevéve a házilag gyártott homokozó, ami ideális helynek bizonyult a tervünk megvalósításához.
Jött az első baki. Kertünk volt, virágunk volt, csak szikláink nem.
Elmentünk hát egy kertészetbe, anyukám, anyósom, a lányom meg én. Ilyet sem csináltunk még. Olyan büszkén toltam a kocsit a két nagymama között. Még szerencse, hogy az anyósomnak mindenhol akad egy tanítványa, de ahol nem, ott meg anyukámnak egy vendége, mert majdnem elkövettük a következő bakit. Annyiféle kő van, és olyan különböző árakban, nekünk meg fogalmunk sem volt arról, hogy mit hol keressünk. Szerencsére kis segítséggel megtaláltuk a legolcsóbb, legszebb köveket, kavicsokat.
Boldogan hazamentünk. Nekikezdtünk a munkának. 
Először csak terveztünk, aztán pedig ástunk. ültettünk és dekoráltunk. Kicsit elszámoltuk magunkat, mert kevés követ vettünk. De nem ijedtünk meg, inkább kerestünk kavicsokat, azzal színesítve a kertet. Sőt, még néhány törött téglát is bevetettünk. Végül megalkottuk a sziklakertépítés filozófiáját. Miszerint az az igazi móka, ha szépen lassan hétről-hétre készül az a kert. Így jobban lehet élvezni az építkezés varázsát. Valójában csak ezzel védtük, magunk előtt magunkat. Úgy vágtunk bele, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy mennyi virág, mennyi föld, mennyi kő, kavics dukál a mi kertünkbe. És azt a mai napig nem tudjuk, hogy fog kinézni végleges állapotában. Ugyanis fogalmunk sincs róla, hogy mekkorára nőnek a növények.
Ezeket az apróságokat leszámítva, vagy talán pont ezektől egészen biztosan miénk a világ legszebb sziklakertje. :-)
Puszi: Réka
