Olvasni jó. Tengerparton lenni jó. Tengerparton olvasni jó.
Erre a bölcs megállapításra jutottam idei nyaralásunk során. Abban is tudnék tanácsot adni, hogy hova érdemes nyaralni menni, de inkább maradok a könyvek ajánlásánál. Emlékeztek? Minden nyáron megkaptuk a kötelező és ajánlott irodalom jegyzékét. Rettenetesen nyomasztó volt és csöppet sem inspiráló. Nem is nagyon volt köztük olyan, amit igazán nagy lelkesedéssel kezdtem volna el olvasni. (Pusztán a kötelező jelleg, milyen negatívan hat a felfedető kedvre, nem?!) Aztán, ha mázlija volt az írónak, beszippantott a mű és átrágtam magam rajta, ha meg nem, akkor kínlódás volt az egész. Nem gondoltam volna, hogy ezeken a könyveken nem csak egyszer kell majd „túllenni”. Mert bár tudtam, hogy lesznek majd gyerekeim, de azt nem képzeltem bele az álmaimba, hogy szülőként pont olyan nyomasztó a nyárra feladott bárminemű kötelező anyag, mint anno. A legnagyobb meglepetésemre a fiam a nyaralásunk első három napját a szobában gubbasztva töltötte és életünkben először örültünk neki. Beszippantotta Gergely meg Vicuska meg Dobó. Így hát a kötelezőn túl jöhetnek az ajánlottak.
Én két könyvet hoztam magammal és nem bántam meg.
Julie Orringer első, 
Magyarországon megjelent Láthatatlan híd című könyve óriási siker volt. Most a novelláit olvashatjátok el, amivel hazájában anno befutott. Elsőre talán kicsit nyomasztónak tűnnek, de szépek az írások, jó a fordítás. Két csobbanás között pedig éppen jólesik egy-egy történet.
A kötet kamasz hősnői nincsenek könnyű helyzetben: alá kell merülniük a világ kezdete óta korosztályukat sújtó, megúszhatatlan problémák mélyére. Csak magukra hagyatkozhatnak. Vagy mert nincsenek szüleik, vagy mert súlyosan beteg az édesanyjuk, vagy mert az imádott-gyűlölt testvérük nehezíti az életüket. Esetleg az iskolai közösség veszedelmes veszedelmes viszonyai közt kell helytállniuk. Nem csoda, ha úgy érzik: fuldokolnak. Julie Orringer számos díjjal kitüntettet könyvének lebilincselő történetei kamasz tragédiákon és komédiákon, győzelmeken és megaláztatásokon vezetik keresztül olvasójukat.
A másik Benedek Szabolcs könyve. Bevallom férfiasan, hogy sem a trilógiáját (A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú) sem pedig a Focialista forradalmat nem olvastam még Szabolcstól. A Kvarcóra hét dallama az első találkozásom vele. (Legalábbis a könyvein keresztül.) Szeretem. Kicsit a gyerekkorom, kicsit a fiatalságom, kicsit az életünk. Hallgassatok hozzá Neotont!
Egyre csak az járt a fejemben, hogy ez most nem egy kedd esti tévésorozat vagy az E.T., hanem itt, nálunk történik, ahol évek teltek el anélkül, hogy az egyiktől meg lehetett volna különböztetni a másikat. Úgy éreztem, mintha az április 4-ei ünnepség óta egy egészen másik életet élnénk. Akkor, azon az estén, a pártház előtt döbbentem rá először, hogy voltaképpen két Magyarország létezik. Az egyik Kádár-Magyarország (noha akkor még nem így hívtam, igazából nem hívtam sehogy), a másik meg az, amelyik azokban a hetekben könyörtelenül megmutatta nekünk a rideg és rémisztő valóságot.
A felszabadulás 40. évfordulóját ünnepli az úttörőcsapat a párt magas rangú vezetője jelenlétében, amikor valaki lezuhan az iskolát övező panelházak egyikéről. Hátborzongató események sorozata veszi kezdetét, amelyhez fogható nem volt még a lakótelepen (pedig a minap föltörtek egy Trabantot, igaz, nem volt mit elvinni belőle), és mindenestül föl is forgatja a kisváros békés unalommal csordogáló életét. A nyomozásba belekeveredő Tóth Bence örömmel cseréli föl az őrsi foglalkozásokat és az edzéseket a titkos ügynöki megbízatásra, ám hamarosan rádöbben, hogy a rendőrséget a sorozatos tragédiáknál jobban érdekli, hogy ki hallgat Szabad Európa Rádiót, és hogy ki mit gondol 1956-ról. A Focialista forradalom szerzőjének új regénye egyszerre korrajz és krimi. Miközben lapjain megelevenedik a késő Kádár-kori Magyarország, a főhős azzal szembesül, hogy a biztosnak és rendíthetetlennek látszó világ roppant törékeny.
Napozás közben olvasni jó, olvassatok hát nyáron sokat!
Puszi: Réka
