Megszületik és féltjük attól a pillanattól kezdve. Aggódva figyeljük, vesz-e levegőt, eszik-e, alszik-e eleget. És ez így van, amíg csak élünk. Ugye, anyukák? Meg persze apukák… Legyinthetünk lezseren, hogy á dehogy, egészen biztosan igyekszünk a lehető legtöbb dologtól megóvni a gyermekeinket. Ami persze így is van jól, hiszen egy kisbaba olyan törékeny és védtelen, a mi dolgunk, hogy gondoskodjunk róla, vigyázzunk rá. De mi a helyzet akkor, amikor a gyerek villámtempóban cseperedni kezd? Mi az, ami még ésszerű óvatosság és mi az, ami a fejlődés útjába állhat?
Nem egyszerű a döntés, és egészen biztosan nagyon sok tényezőtől is függ. A szülő temperamentuma, bevállalóssága vagy félénksége ugyanúgy szerepet játszhat ebben, mint a gyerek alaptermészete. Mert azért sokszor van, hogy a vagány szülőnek kicsit félszeg gyereke lesz, és lehet a visszafogott szülőnek is egy időzített bombaként pörgő rosszcsontja is. Úgyhogy simán lehet, hogy ami nekünk félelmetes és ijesztő, az a gyerekünknek meg se kottyan. Jó, jó, persze nem úgy kell elképzelni, hogy azonnal terminátort faragunk a gyerekből, de nem is szabad túlfélteni. Alapszabály, hogy minden gyereket sokkal jobban érdekel az, ami tilos. Tehát ha már kicsi korától kezdődően túl sok minden kerül a tiltott zónába, akkor egészen biztosan ki szeretné azokat próbálni. A kisgyerekek viselkedésének velejárója a határok feszegetése, szívesen próbálgatják, hogy meddig is mehetnek el, mi az, ami még belefér a szülőnek és mi az, ami már biztosan nem.
Nos, ilyesmi helyzetek között bizony elég gyakran fog akadni olyan is, amelyik kicsit kockázatosnak tűnik. Amikor a gyerek csak azért is fel akar menni a neki még túl magas mászókára, vagy a nagytakarításnál elővett létra tetején terem, amíg mi egy századmásodpercre hátat fordítottunk neki. Rossz látvány ez, valljuk be! De amúgy meg mindig azt kell végiggondolni, hogy mi történhet? Leesik? Lesz egy-két kék foltja? Ez még belefér. Hiába szeretnénk a mi porcelán kisbabánkat konzerválni az idők végezetéig, nem fog menni. A gyerek akkor is felnő és kipróbálja magát sok mindenben, ha nekünk nem tetszik. Tehát inkább vágjunk jó arcot hozzá! Segítsük fel mi magunk a mászókára és ha visít, hogy egyedül akarja, nyugodtan lépjünk hátrébb egyet! És várjuk ott, hogy közbe kell-e lépnünk, hogy jól alakuljanak a dolgok. Ne féljünk, a gyerekek mindig szólnak, ha tényleg szükségük van ránk, de anélkül, hogy hagynánk őket megpróbálni bizonyos dolgokat, azaz engednénk, hogy egyedül jöjjenek rá egy-egy dolog ízére, nem fognak tudni továbbfejlődni. Amit tehetünk: keressünk észrevétlenül olyan alkalmakat, ahol tudatosan erősödhet, ügyesedhet a gyerek, például vigyük el fejlesztő falmászásra, vagy boxra, hogy a testtudatuk, az izomzatuk is fejlődjön. És akkor mindjárt kevésbé kell aggódnunk.
Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. Mondja a régi mondás. Naná, hogy őket persze ezek mind nagyon is érdeklik! Itt is ugyanaz a szabály: nyilván ne adjuk a gyerek kezébe az éles manikűrollót, hogy vágja le a körmeit, de jól tesszük, ha mielőbb veszünk például egy gyerekollót. A tompa szerszámmal nyugodtan gyakorolhat a gyerek, és észre se vesszük majd, milyen gyorsan tanul meg jól bánni vele. A késtől sem kell rettegni. Ne a nagy húsvágó bárdot, vagy a legélesebb séfkésünket adjuk a kezébe, de egy formás kiskéssel nyugodtan elkezdhet vágni tanulni. Könnyen szeletelhető élelmiszerekkel lehet kezdeni, és így haladhatunk fokozatosan. Ismét tegyük fel magunknak a kérdést: mi a legrosszabb, ami történhet? Az ollóval belevág a saját hajába? Sebaj, majd kinő! A késsel elvágja kicsit az ujját? Velünk még sose fordult elő ilyen?
Szóval az a helyzet, hogy élni amúgy is veszélyes. Vagyis lehet veszélyesen élni. A gyerekeinket nem tarthatjuk üvegburában, nem lehet megkímélni őket a pottyanástól, sérüléstől sem. Ha szeretetteljesen, megengedően kommunikálunk velük, éppen úgy belefér, hogy jóváhagyjuk azokat a kipróbálási folyamatokat is, amelyek akár veszélyesek is lehetnek a gyerekre nézve. A lényeg, hogy mi pontosan tudjuk, hogy mi mindig erős bástyaként ott állunk mögöttük, és bármi baj lenne, ott vagyunk vigasztalni, könnyeket felszárítani, sebeket begyógyítani. Lelki és testi értelemben egyaránt. Vigyázzunk rájuk egy életen át, de hagyjuk, hogy mindent a maga idejében megéljenek, átéljenek, kipróbáljanak. Féltsük őket nagy veszélytől, vírusos járványtól, hóvihartól, földrengéstől, de engedjük nekik megtapasztalni a kis veszélyeket, hiszen a félelemérzetük, az idegrendszerük ezáltal edződik és formálódik, hogy aztán a nagyvilág viszontagságai között is jól lavírozhassanak később.
A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu programja támogatta.
