A minap gumicsizmát kerestem a kisfiamnak. Nem nagy kaland, ugye? Akkor kérdezzétek meg a férjemet. Kivételesen ő is kivette a részét a tábori előkészületekből. Mert éppen volt ideje, nem azért mert nem segítene máskor is szívesen. Szóval elindultunk, hogy megvegyük a tábori kellékeket. Simán ment az ügy, rutinos táborozók vagyunk, tudom mit, hol kell beszerezni. Csak azt felejtettem el, hogy a büdös kölök már megint nőtt tavaly óta. A lába is, tehát kinőtte a gumicsizmát. Remek gumicsizma lelőhelyeim vannak, amit végig jártunk. Kevés sikerrel. Mert 37-es fiú gumicsizmát sehol nem kapni. 35-ös lábig szuper a kínálat. 37-es is akad bőven nőiben. Az egyik eladó próbálkozott is meggyőzni a fiamat arról, hogy a virágos női csizma pont megfelelő lesz neki, hiszen fekete-fehér. Gondoltam magamban, ennyi erővel becsomagolhattam volna a saját rózsaszín csizmámat, az is 37-es. Végül feladtuk. Betettem egy váltócipőt, és imádkozom, hogy ne essen özönvízszerű eső.
Az első táborozásunk – mármint a fiamnak első – még oviban történt. Egy kicsit meglepett a dolog, mert én, ha jól emlékszem, már javában iskolás voltam, amikor először hosszabb időt a szüleim nélkül – és nem rokonoknál – töltöttem. Az óvónők, és a tapasztaltabb szülők megnyugtattak, hogy nem lesz semmi gond. A gyerek is menni szeretett volna, tehát meggyőztem magam, hogy nagyon jó lesz ez nekünk. Mondanom sem kell, hogy én jobban izgultam, mint a gyerek, sőt ha őszinte akarok lenni, kifejezetten paráztam a dologtól. Tudom, tudom ez a legrosszabb, amit egy anya tehet, de mit csináljak, ilyen vagyok. Persze a gyerekkel nem éreztettem. Az más kérdés, hogy mennyire vette ezeket a hullámokat a kis antennáival. Nagyon precízen készültem a csomagolásra, hogy a gyerekem ne szenvedjen semmiben hiányt. Általában a legtöbb tábor előtt adnak a szülőknek egy listát, ami tartalmazza azokat a dolgokat, ami mindenképpen szükséges. Most néhány apróságot osztok meg veletek, ami nekem bevált. Például, jó, ha minden ruhába beírjátok a gyerek nevét, mert nem biztos, hogy megismeri a sajátját a gyerek. Főleg, ha fiúról van szó. Írhatunk listát is arról, hogy mit csomagoltunk be, csak mi van, ha azt is elhagyja. Tegyünk be egy nagy zsákot a szennyes ruhának. Én szoktam neki írni pár sort, amit eldugok a táskába. Persze figyelek rá, hogy ne legyen érzelgős, nehogy honvágya legyen a gyereknek. Inkább valami vicceset. Ez a dugdosás nagyon szokott tetszeni neki. Egy-két apró nasit is el szoktam rejteni. Csak figyelni kell, hogy ne olyan legyen, ami elolvad, kiborul stb.
Képek: Pinterest.com
Egyik karate tábor előtt, Beni meggondolta magát. Nem akart menni. Én nem akartam erőltetni, azt mondtam neki, hogy ha nem akar, akkor nem kell menni. Megbeszéltem vele, hogy még várunk pár napot, mielőtt lemondjuk a tábort. Aztán a tábor előtt két nappal felhívtuk az edzőt. Elmondtam neki, hogy nem, Beni nem szeretne menni. Nagyon szomorú volt. Aztán kérte, hogy hadd beszéljen Benivel. Szerencsére nem győzködni kezdte, csak rendkívül ügyes pedagógiai érzékkel elmesélte neki, hogy mi mindent fognak ott csinálni a gyerekek. Elköszöntek, én sem szóltam semmit. Egyszer csak jött a fiam, és azt mondta, hogy pakoljunk. Nagyon megkönnyebbültem. Ez az „időhagyós” módszer nálunk más helyzetekben is bevált már.
Táborozni jó, sok szempontból. Elsődlegesen, hogy nagy élmény a gyereknek. Segíti az önállósodás folyamatát. Nekünk szülőknek pedig az elengedését. És bár lehet, hogy most sokan felszisszenek, de talán még a sziszegősök között is van, aki mélyen, nagyon mélyen egyetért velem, abban, hogy pár nap lélegzetvételnyi szünet nekünk, szülőknek is jár. Hogy aztán számolhassuk a napokat, hogy mikor kapjuk vissza élményekkel teli csemeténket. Élményekben gazdag, csudajó vakációt mindenkinek!
Puszi: Réka
