Anyaaaa! Unatkozooom. Ugye ismerős a nyafogás? Minden gyereknek van ilyen időszaka. Tuti. A legjobban azt szeretem, amikor 5-6 gyerek együtt nem tud mit kezdeni magával. Legutóbb nyáron szembesültem ezzel a helyzettel, amikor anyukáméknál, tőlünk egyáltalán nem szokatlan módon, nagy családi összetartás volt. A hangulat szokás szerint remek, az időjárás tökéletes, étel-ital elegendő mennyiségben. Egyszóval minden adott volt egy pihegős, lazsálós, duruzsolós vasárnaphoz. A ház nagy, a kert óriási, így a gyerek számára is megvoltak a körülmények a mulatozáshoz. Csakhogy a mi drágáink kitalálták, hogy nekik nem elég a saját társaságuk, kell valaki, aki szórakoztatja őket. Ilyenkor jön a szokásos felnőtt válasz: Jaj, hát ennyi gyerek és unatkozik? Találjatok ki valamit! De mit? Jön a kérdés. Foglaljátok el magatokat valamivel. Érkezik a praktikus válasz.
Én is estem már ebbe a hibába. Mert, ha bevalljuk, ha nem, megesik az, hogy az ember kicsit lustább, vagy önző módon felnőtt társaságra vágyik. Szerintem tök normális. De lássuk be, vagy próbáljunk kutatni az emlékeink között, van valami különlegesen jó abban, ha a gyerektársaságot erősíti egy felnőtt jelenléte. Ha anyu vagy a nagypapi, vagy a nagynéni is játszik velünk, az sokkal izgalmasabb. Vagyis az ilyen helyzetekre az a megoldás, ha egy kicsit engedünk a gyerekeknek, hogy aztán végül elérjük a célunkat. Vagyis ki kell találnunk valamit, hogy a gyerekek egymásra találjanak, hogy aztán mi is visszavonulhassunk a saját csapatunkba. Magyarul kell egy kis ösztönzés. Mi azon a napon a nagy közös bunkerépítést találtuk ki program gyanánt. Mindenki besegített az építésbe. Előkerültek régi szőnyegek, kis létra, nagy asztal. Amikor elkészült a bázis, két perc alatt belakták a lurkók, és onnantól kezdve egy hangjukat sem hallottuk. Csak amikor ment a vita a „romok közös eltakarítása” című projekt kapcsán. Ezen a délutánon került sor arra a beszélgetésre, hogy vajon jót tesz-e a gyerekeinknek az a fajta agyonszervezett élet, amiben manapság élünk? Gondoljunk csak bele!
Hétfőtől-péntekig minden percük be van osztva, 
még a délutánok is. A hétvégét pedig mi szülők szervezzük tele, hogy bizonygassuk, lám, mi jó szülők vagyunk, sokat foglalkozunk a gyerekkel. A nyarakról nem is beszélve. Táborról-táborra visszük őket, hogy nehogy unatkozzanak, hogy igazán tartalmas vakációjuk legyen. Tiszta jó szándékból. És akkor csodálkozunk, ha már nem is tud magának szórakozást találni a gyerek? Hagynunk kell időt arra, hogy felfedezze a saját kis életét. Egészen kicsi kortól legyen neki is egy kis magánszférája. Beni fiam például még mindig a Lego szerelmese. Órákig tud bütykölni a kis kockákkal. Ilyenkor nem zavarom. Látom, hogy benne van a saját kis világában, megvalósítja, amit a fantáziája diktál. Szerintem hasznosabb olykor, mintha elcipelném valami hiper-szuper interaktív előadásra. Rebeka pedig rajzolni, festeni szeret. Saját maga elő tudja már készíteni a hozzávalókat. Persze, ha úgy tartja kedvük, akkor beszállok a játékba, de alapvetően ez az ő saját szórakozásuk.
Nem mondom, hogy nincs olyan, hogy a tévét bámulnák naphosszat. Saját véleményem, hogy olykor még ez is belefér, mert így nem tiltott gyümölcs. Pontosan tudják, hogy megtehetnék, de ha van más izgalmasabb, akkor inkább azzal kötik le magukat. Ha rá akarjuk vezetni őket ezekre a dolgokra, akkor meg kell teremtenünk hozzá a feltételeket. Én egy nagy műanyag tartóba beletettem mindenféle bütykölni valót, színes lapot, kiürült gyógyszeres dobozokat, babaollót, valamint olyan ragasztót, amivel ők is tudnak bánni. Így nem kell különleges előkészület ahhoz, hogy ilyesmivel töltsék a délutánt. Ráadásul olyan dolgokat használhatnak egyedül, amit csak a nagyok, vagyis büszkén vonulnak félre egyedül ügyeskedni. Ha a kicsi szépítkezni szeretne a babáival, azt is bármikor megteheti, mert egy csomó üres, az egészségre nem veszélyes kencével csinálhat úgy, mint a nagyok. Azt hiszem, egyik gyerek sem unatkozásra születik. Csak néha kell egy kis ösztönzés, egy kis inspiráció. És persze a legfontosabb, hogy legyenek olyan élmények, amit nem egyedül, hanem velünk élnek meg.
Puszi: Réka
