A héten bejártam az érzelmek skálájának majdnem minden fokát. A halál és a születés közelsége, a szeretetlenség és a szerelem ereje mélységesen mélyen érintett az elmúlt napokban. Vannak ilyen időszakok, amikor valahogyan sokkal intenzívebben élek meg dolgokat, vagy talán éppen a dolgok intenzívebbek, amik velem történnek. Nyilván az, hogy a héten egyedül voltam a gyerekekkel rásegített arra, hogy kicsikét másként éljem a mindennapokat és bennük máshogyan éljem meg a sok-sok érzelmet.
Már a hétvégét is félig-meddig egyedül csináltam végig. Tanítás, koncertezés, tanulás a gyerekekkel, felkészülés a hétre, nulla pihenés. Hétfőtől pedig a daráló. Egy kis balett, egy kis uszoda. De mivel, hogy hősnek születtem, (ez persze csak vicc) a lopott kis óráimat, amit a balettező gyerekre várva szoktam olykor megengedni magamnak, már-már elítélendő láblógatásnak éltem meg mostanában és úgy döntöttem, hogy ezt a luxust én nem engedhetem meg magamnak. Olyan nincs, hogy üresben ücsörgök, így aztán egy lelkes anyatárssal megerősítve magamat, futópadra pattanok, amíg a balett tart.
Kedd. Jézusom mi volt kedden? Ja, igen. Az a nap, ami egy életre belém égett. Ha nem haragszotok, nem részletezem. De egy biztos. Ilyen mélyen régen érintett meg a halál közelsége. Az élet rövidsége. A hit és a megmagyarázhatatlan való. Régen látott ismerősök, jól eső és már hiányolt ölelések, beszélgetések. Ez volt a kedd. A szerda pörgése továbblendített a rémesen zaklatott éjszaka utáni fáradtságon. Reggel még nem gondoltam, hogy egy festőoverállba öltözve egy létra tetején kötök ki délutánra, hogy aztán visszakomolyodva az anyósommal karöltve megtekintsük a kislányom leendő tanító nénijét. Itt egy aprócska porszem került a gépezetbe, amit az én igencsak megfontolt, praktikusan megszervezett, kitalált és előrelátó rendszerem nagyon rosszul visel. Az általunk kiválasztott tanító ugyanis egy csellel, vagy inkább egy elképesztően rossz húzással nem abba az osztályba lett beosztva, ahova Rebekát szántuk. Ami nagyon nagy baj. Teljesen keresztbe lett húzva a számításom, így aztán jöhet az újabb fejtörés. Ez most nem hiányzik, gondolhatjátok.
Na, de itt a csütörtök. Egy kis lélekgyógyító IKEÁ-zással egy jó kis ovis farsanggal. Feketehattyú jelmezzel felszerelkezve. Azt hiszem ez az a délután, amikor már mindenféle elvonási tüneteim jelentkeztek. Igen, a férjem. Az ember nem is gondolná taposva a közös mindennapokat, hogy mennyire elárvulttá válhat a ház ura nélkül. Lassan közeleg a huszadik évfordulónk. És komolyan hiányoztam én is neki. Elképesztő, nem? Péntek a zenekari nap. Hetek óta minden pénteket a próbateremben töltünk a fiúkkal. Egyrészt készülünk a lemezbemutató koncertre, másrészt az egész évre. Gyakorolunk, törjük a fejünket, jókat vitatkozunk és nagyon nagy szeretetben zenéljük át magunkat a délutánba. Szombat. Az van most éppen, amikor ezeket a sorokat írom. Túl vagyunk a főpróbán, holnap vizsgáznak a tanítványaim. Szerelmes verseket gyűjtöttünk. Szám szerint huszonötöt. Mindenki a maga választott versét mondja egy történetbe szerkesztve, ma például úgy, hogy azt éreztem, most álljon meg az élet egy pillanatra.
Szeretném jó mélyen megélni ezt a pillanatot. Szeretném örökre megőrizni azt a sok szép arcot, tiszta tekintet. Bíznak benne, hisznek nekem. És ez nagyon megható. A héten sokszor sírtam, hol bánatosan, hol örömből és sokféle szeretet érzés kerített hatalmába. De pár óra és újból nem egyedül kell megbirkóznom az érzelmi hullámokkal. El tudjátok képzelni milyen izgalmak várnak rám holnap? Huszonöt gyerek fog állni a színpadon. Mind az én gyerekeim. Ráadásul az igazi gyerekeim közül az egyik éppen most lesz tizenegy éves. Egy kis vasárnap délutáni szülinap partyval zárjuk a hetet. Tudjátok, zéró pihenés. De legalább nem egyedül. A férjem végre hazajön. Már égnek a gyertyák, várjuk nagyon.
Puszi: Réka
