Gondolom, nem csak nekem okoz fejtörést, hogy mi legyen a gyerekekkel nyáron, nincs ovi, suli, ilyenkor jövünk rá megint, hogy mennyi mindent csinálnak ezek a kis örökmozgók egy egész nap alatt. Nehéz az is, hogy ki vigyázzon rájuk, de az is, hogy igazán tartalmas nyaruk legyen. Nincs rosszabb, unatkozó, „nyúló-máló” gyerekeknél. Persze, arra is ügyelnünk kell, hogy ne tervezzük túl a nyarat. Kell időt hagyni egy kis lustálkodásra is. Meg persze azt se feledjük, hogy a gyereknek nem feltétlenül a legszuperebb programokra van szüksége, hanem arra, hogy együtt legyünk. Legyenek közös programok, hancúrozások. Ezért volt különösen jó az elmúlt három nap, amikor is a család kiegészült a keresztlányommal. Lili tehát velünk volt végre, ami jó volt nekünk is, mert már nagyon vágytunk közös élményekre, és jó volt a szüleinek is, mert így egy kicsit kettesben lehettek. (Kell ám az is :-))
Ceglédre indultunk. A szülővárosomba. (De ezt nektek nem is kell mondanom, hiszen tudjátok. Ha meg nem, akkor keressetek rá a korábbi bejegyzéseknél.)
Alapvetően fürdőzős hétvégét terveztünk, de végül volt mindenféle program. Például jártunk Abonyban, az Állatkertben. Régóta kedvenc helyem. Örömmel figyelem, ahogy évről-évre szépül a park, szaporodnak az állatok. Most nemrég születtek kistigrisek, őket mentünk megnézni. Azért a kistigrisek nem is olyan kicsik, nehezen tudtunk a közelükbe jutni, mert az érdeklődés irántuk még nagyobb :-) A gyerekeknek sikerült megsimogatni őket, de sajnos fotót nem tudtam készíteni. Képzeljétek, az elmúlt években többször volt alkalmam éppen megszületett oroszlánt, tigrist tartani a kezemben. Felejthetetlen élmény. Szándékunk szerint hamarosan ellátogatunk majd az Anyakanyarral is Abonyba. Akkor Ti is láthatjátok majd, hogy miért is szeretem annyira ezt a helyet.
Aztán sorra látogattuk a nagyszülőket, ahogy az lenni szokott. Elképesztően gyönyörűek anyukám gyümölcsfái. Annak ellenére, hogy például a barackfa már többször járta a végét, de a gondoskodás mindig megmentette, és most roskadozik az érett barackoktól, amiből finom pitét lehet sütni…de erről majd egy másik posztban :-) A férjem szüleihez is beugrottunk, de a beugrásból az lett, hogy jól ott is ragadtunk. Naná, mindig így van! Erzsi, az anyósom egyébként elképesztő jelenség, mindig csinál valamit. „Amikor, amerre jársz, kincset találsz” – alapon éli az életét. (Tessék, egy költő veszett el bennem). Szóval, mikor megérkeztünk éppen porcelánt készített. Csak úgy, otthon, maga örömére, egy békés szombat délután. Mellesleg gyönyörű lett, csupaszív alkotás. A gyerekek rögtön akarták, hogy ők is, ők is… de azért ehhez még picik, úgyhogy a csodanagyi előkapott a fiókból nemezeléshez szükséges alapanyagokat. (Mondanám, hogy nem lepődtem meg, mert minden valamire való háztartásban van ilyesmi, de lássuk be, hogy ez nincs így). Voltak gyöngyök is, és akkor indulhatott is a móka. Természetesen én sem tudtam ellenállni, készítettem is 3 karkötőt a gyerkőcöknek. Amúgy tudjátok, hogy hogy kell nemezelni? Egyáltalán miből készülnek az ilyen ékszerek, táskák? A nemez a legrégibb textilanyag, gyapjúból készül, és nagyon ellenálló. Meleg víz és szappan kell hozzá, hogy a textúrát elérjük. A száraz anyagot a kívánt formátumban, mintában elrendezzük, majd elkezdjük szappanozni, vizezni. Utána ki kell belőle préselni, ütögetni a vizet, ezt jelenti eredetileg a „nemezelni”. Azt én sem tudtam, de utánaolvastam, hogy tűzálló anyag, ezért a tűzoltók védőruhája is készül belőle, illetve a színházi függönyök alapanyaga is ez, hogy ne tudjon könnyen lángrakapni. Megrajzoltuk a figurákat, aztán nekiláttunk a nemezelésnek és egészen jópofa kis dolgok születtek a kezeink között. De az egészben az volt a legélvezetesebb, hogy együtt ültünk az asztalnál, a gyerekek, anyósom és én.
Aztán Lilit hazavittük, de nem akart nagyon menni. Na jó, bevallom ez mindig jól esik, mert akkor tudom, hogy tényleg jól érezte magát :-) És már várjuk a következő ilyen klassz közös hétvégét!
Puszi: Réka
