Szombaton, lévén vasárnap sehol semmi, vásárolni indultam Rozival. Kellett volna neki és magamnak is valamit vennem. De néhány perc után kiderült, ez lehetetlen, mert a kisasszony futkosni szeretne leginkább az áruházban. Felismervén a helyzetet, úgy gondoltam, átviszem a játszóházba, kicsit kifárad, aztán talán tudok picit a dolgommal is végezni. Sose voltam még hétvégén játszóházban vele. Mindig hétköznap délelőtt megyünk. Hát… nagyon sokan voltak. Annál is többen.
És ez a posztom most nagyon rövid lesz. Nem véletlenül. A játszóház közepén egy kupacban ott ült egy rakás apuka. A tabletes papák.
Az egyik a tabletjét nyomkodta, a másik is a tabletjét nyomkodta, a harmadik meg a telefonját. A negyedik viszont újságot olvasott. Nem volt túl szívderítő látvány. A játszós részen egy apukával találkoztam. Ő négy gyermeket próbált megzabolázni. Egyébként anyukák üldözték csemetéiket és próbáltak felügyelni rájuk. Kedves apukák! Innen szólok, hogy az, ha leszállítjátok a gyermeket a játékok közé, még nem elég. Mindenki nagyon fontos, mindenkinek elsődleges a munkája, de… nem lehetne, hogy hétvégén kicsit többet segítsetek az anyukáknak? A mély, érzelmekre alapuló kötődés úgy alakul ki a pici és a szülő között, ha sok közös játékban van részünk. Élményekben. Messziről könnyű gyereket nevelni és okosat mondani az anyukáknak, hogyan is kéne.
Köszönet minden Apukának, aki nem a tablet mellől nevel!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
