Jelentem: megkezdődött nálunk a játszótérről nem akarok hazamenni időszak. Persze nem így mondja a gyermek, de a maga erőteljes hisztijével kinyilvánítja, hogy maradni akar. Rúgkapál, sikít és egyéb gyönyörűségek. Tegnap például megszökött egy kisfiú után, aki igen szimpatikus volt neki. Igaz, még elkaptam, mert kúszásban indult a legényke után, de résen kellett lennem rendesen. Komoly közelharc volt bepréselni valahogy a babakocsiba. A másik problematikánk a mások dolgainak elvétele lett. Már foglalkozáson is belefutottunk ebbe hétfőnként, amikor iszonyatosan tetszik neki Lilike cumija, Emma rágókája, és nem érti, miért nem lehet az övé az, vagy például Ági néni furulyája. A játszótéren a homokozójátékok és egyéb alkalmatosságok vannak veszélyben. A héten vennem kell egy saját homokozókészletet neki, nincs mese.
Illetve még egy dolog. Nálunk divat az, hogy a játszón eteti mindenki a csemetét. Ez más országokban nem annyira dívik, de sebaj. Én is úgy gondoltam, amikor a gyakorlatot még nem ismertem, hogy nem fogok almát és perecet hordani magammal a csúszdák birodalmába. Aztán most szembesülök azzal, hogy a chipsek és kölesgolyók végtelen tárháza ül a padokon. Rozi pedig nem rest hangosan is szót emelni ismeretlen anyukáknak, hogy bizony, ő is fogyasztana a kakaós csigából. Nem elég, hogy a nagyobbik kutyánk is egy kunyerás, tehát leül a gyanútlan polgár elé, aki valamit fogyaszt a parkban, most a leánygyermek ebbéli leleményességével is meg kell küzdenem. Még nem tudom, mi ilyenkor a megoldás. Én is vigyek minden egyes kis hintázásra magammal egy zsák puffasztott izét és sóhajtozzak, hogy semmi normális ételt nem fogyaszt a gyerek, vagy kössem az ebet a karóhoz, hogy homokozózni-játszani megyünk, az étkezés helye az etetőszék, vagy az étterem… Még szerencse, hogy ma rossz idő van, így elnapolhatom a dilemmázást, nem megyünk a játszóra!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger