Nem olyan rég a Fessneki stúdió hívott meg egy nagyon ígéretesnek tűnő programra: kellemes környezetben, a barátaimmal vagy új emberek társaságban művészeti instruktor segítségét ígérték, aki lépésről lépésre segít megfesteni egy híres művész festményét. „Festés közben ismét felfedezheted a benned rejlő kreativitást, a festményt pedig nem tudod elrontani!” – invitáltak, és bevallom, azonnal lázba jöttem. Attila édesanyja már több kurzuson részt vett, neki már van aktív élménye a festéssel kapcsolatban. Nem volt kérdés, együtt megyünk. Én egyébként is régóta kacérkodom már a festéssel. Ha több időm lett volna, azt a jobbagyféltekés rajzolásra tanító kurzust is elvégzem, amit már kinéztem magamnak.
Ha nem lennék színésznő, beteg lennék. Ezt mondtam már? Azt érzem, hogy mindent, ami bennem kavarog, valahogyan szeretném kifejezni. Erre a színészet is tökéletes, de az utóbbi időben valóban izgat az, hogy mit érezhetnek más művészeti ágak képviselői. Én minden érzésemet – szomorúság, öröm, bánat, elragadtatottság, sorolhatnám – a színpadon élem ki. Mindent, ami az életben történik velem, és hat rám, egy szerepben tudom kijátszani. De nagyon érdekelt, hogy van ez más művészeteknél. A zenészeimmel évek óta lépek fel a gyerekműsorom miatt is, és a bossa nova-est miatt is. Élénken él még bennem az a két hónapnyi tanítás is, amit Horgas Eszter fuvolaművésszel töltöttem, amikor a Kalózokat forgattuk. Láttam akkor is, és látom ma is nap mint nap, hogy egy zenész számára a hangszer olyan, mintha a teste meghosszabbítása lenne, mint egy testrész, mint egy nyúlvány, ami hozzájuk tartozik. Ez ugyanúgy megtelik élettel, és érzelemmel. Amikor énekelek, akkor a hangszálaim, a testem ugyanúgy hangszerré válik. Én magam válok egy kifejező hangszerré. És ez persze a színpadon is így van. Egész testem és lényem akkor valami mást fejez ki, ami persze belőlem születik meg. Egy karakter, amit hosszú heteken keresztül hordok ki, az én vérem, az én testem. Megszületik egy színdarab vagy egy film hőse, akivel láthatatlan köldökzsinór köt össze. A folyamatot nehéz szavakba öntenem. Hát hogy is ne érdekelt volna, milyen ugyanez, amikor nem egy színész, és nem egy zenész éli át ugyanezt, hanem mondjuk egy festőművész. Picit mindig szerettem volna ebbe az irányba mozdulni.
A sminkelés már szinte festészet. Tudom túlzás, de én néha így élem meg. Az arcom egy üres vászon, és amikor kifestem, általában én festem magam a színházakban, akkor bármilyen arcot képes vagyok festeni erre az egyébként „üres vászonra”. Számtalan Rembrandt festményt néztem, tanulmányoztam hosszú-hosszú órákon át. Néztem, ahogy a festő játszott a fény-árnyék hatással, én is ezt az eszközt használom, amikor a karaktereket megjelenítem az arcomon. A legjobb sminkesekkel találkoztam életem során, nagyon figyeltem rájuk minden fotózáson. El szerettem volna lesni minden trükkjüket. Az arcom volt számomra az első lépcsőfok ahhoz, hogy később aztán már egy fehér vászonra is legyen merszem festeni.
Aztán később emlékszem, hogy épp nyár volt, nem volt színház, nem voltak előadások. Sok-sok érzelem tolult fel bennem, és egyszerűen azt éreztem, hogy ezt ki kell magamból valahogy rakjam. Akkor festettem először vászonra. Nem ismertem még semmilyen technikát. Egyáltalán semmit sem tudtam a festésről. Egyszerűen csak nekiláttam, és megfestettem az érzéseimet. Nagyon jó élmény volt. Azóta vágyom valami hasonlóra. Van bennem egy művész, van bennem egyfajta tehetség. Hogy jön ez ki vajon a festészet által?
Ha a Fessneki programjára mentek, akkor erre számítsatok:
- kétórás elfoglaltság
- kaptok egy kis képet – ez lesz a minta, amiből majd a nagy festményt megalkotjátok
- bor, kávé, üdítő – mégis kellemesebb borozgatva és felpörögve festegetni, ugye?
- vásznat, festéket, ecsetet, mindent biztosítanak
- és folyamatosan magyarázzák a technikákat, mely segítségével tényleg bárki képes lehet egy az eredetihez kísértetiesen hasonlító képet festeni
Az, hogy a végén én is és anyósom is ott álltunk két kész alkotással a kezünkben, melyek valóban hasonlítottak a kiinduló képhez, számomra is meglepő volt. Ahogy az is meglepett, hogy a képek hasonlósága ellenére, mégis minden résztvevőnek ott volt valahogy a képben megragadható személyisége. Mindannyian belevittük valahogy saját magunkat is.
Voltak lépések, amiket nem lehetett kihagyni. Döbbenetes élmény, hogy csinálod, csinálod, ahogy az instrukciókat kapod, és egyszer csak ott ülsz egy festmény előtt. Valóban bármelyikünk alkalmas arra, hogy fessen. Minden emberben ott van a művészet. Ez az élmény számomra azért is óriási, mert kellő nyitottság mellett elképesztően meg tud erősíteni minket az, hogy képesek vagyunk festeni, alkotni, valami művészi produktummal előállni. Úristen! Én tényleg festek! – gondoltam magamban, és olyan voltam, mint egy izgatott gyerek.
Anyósom hobbiból eddig is festett, korábban kiállítása is volt. Tanult ő is korábban sokat, de említette nekem, hogy ez a két óra nagyon sok további technikával gazdagította. Eszembe jutott a főiskolán eltöltött néhány év. Persze ott is nagyon sok mindent tanultunk a szakmáról, mégis, amikor kikerültünk onnan kezdődött az igazi nagy próbatétel. Amit nem tanítottak meg nekünk, azt a színházban kellett ellesnem. És bizony elég kevés olyan mesterrel találkoztam pályám során, aki magától adta volna át technikai tudását. A titokba olyan ritkán vezetnek be bennünket. Tényleg nekünk kell mindent ellesnünk…
A Fessneki csapata nem fél velünk megosztani a festészet titkát. Végtelenül hálás vagyok nekik az élményért!!! Menjetek el ti is egy különleges programra és tapasztaljátok meg magatok milyen csodás egy fehér vásznat megtölteni az érzéseitekkel!
Ezeken az oldalakon találjátok őket: http://fessneki.hu/ vagy itt: https://www.facebook.com/fessneki
Puszi: Gabi
