Nálatok hogy van? A ti gyerekeitek is szeretik, ha van egy kis privát szférájuk? Elvonulnak? Kialakítják a saját kis életterüket, ahova ki kell érdemelni, hogy beléphessünk? Mert nálunk lett ilyen. Attila, képzeljétek, a lépcső alatt egy titkos laboratóriumot alakított ki. Kártyákat gyárt hozzá, és csak azok birtokában enged bebocsátást minden kívülállónak. Nekem is volt a bátyámmal féltve őrzött bunkerem, ahányszor felidézem, azonnal mosolyognom kell. Imádtam a gyerekkoromnak ezt a korszakát. Az egyik bandavezér hugicájának lenni és bejáratosnak lenni a nagyobb fiúk bunkerjébe igazán menő volt, gondolhatjátok.
Téglás nem egy nagy település. 
Ma már város, de akkor még csak nagyközség volt. Tele házikóval és helyes kertekkel, én azonban a város egyetlen lakótelepén nőttem fel. Úgy képzeljétek el, hogy volt három, egyenként három házból álló tömb. A házak nem ilyen klasszikus, óriási tízemeletesek voltak, csak két-három emeletesek. A tömbök gyerekei természetesen egy-egy csapatot alkottak és ádáz küzdelmet folytattak egymással. Ahogy azt a gyerekek szokták. Ahogy azt már a Pál utcai fiúkban is elolvastuk, és ahogy azt az Utánam srácok című örökzöld gyerekfilmben láttuk. Legfőbb harci eszközünk egy köpőcső-szerű valami, amibe áfonyához hasonló bogyók kerültek, és azzal tudtuk lelőni a másikat. Ez valami dísznövénynek volt a termése, már nem emlékszem pontosan. Játékunk a paint ball elődje volt. Az anyukáink gondolom nem örültek neki, amikor mosásba kerültek a kék pettyes ruhadarabjaink, mi viszont boldogok voltunk, hogy képesek voltunk látványos nyomát hagyni annak, hogy sikeresen likvidáltunk valakit.
A mi bunkerünk korábban szemetes volt. Egy kőépület, aminek a tetejébe tudtuk beledobni a szemetet, ezt a felső nyílást lépcsővel oldalt lehetett megközelíteni, alul pedig volt egy vas ajtaja szemben. Amikor jöttek a kukások, ők innen tudták kiszedni. Szerencsénkre, mire a bátyám már elég idős volt ahhoz, hogy ő legyen a mi tömbünk vezére, ezt a korábban szemetesként funkcionáló bejárattal is ellátott betonkockát már kitisztították, és belülről kimeszelték, így remek helyszíne volt a haditanács üléseinek megtartásához. Ez lett a mi bunkerünk, ahol minden eldőlt, ahol a fiúk ki tudták alakítani az ellenség megtévesztésére és legyőzésére alkalmas stratégiát. A tesóm beceneve Töri volt, mert egyszer eltört a keze, és miután egy ideig gipszben volt, valahogy a Töri becenév rajtaragadt. Én kishúgként nagy becsben voltam tartva, és annak ellenére volt lehetőségem többször megfordulni a bunkerben, hogy lány voltam, ráadásul fiatalabb náluk.
Több szempontból kivételezett volt egyébként a helyzetem. A szomszéd tömbök gyerekeivel nem nagyon illett barátkozni, engem mégis befogadott egy másik lánycsapat. Valahogy nálunk a lányok nem nagyon babáztak, olyan fiús volt az összes. Nekem azonban lett egy babám, aki a hajszínét leszámítva pont olyan volt, mint Major Melinda barátnőm babája. Melinda szintén színésznő lett, de ebben az időben még egyikünk sem tart ott. Csak azt tudom, hogy az én babám fekete hajú, Melinda babája pedig szőke. Szinte ugyanolyanok, és ez már elég ahhoz, hogy mi összebarátkozzunk, és annak ellenére járjak át hozzájuk játszani, hogy ez különben nem divat, sőt a többiek rossz szemmel is nézik. Naphosszat varrtuk a babákra a babaruhát. A szoknyája egy kör, középen szépen kivágva, így tudjuk a derekára húzni, a felső rész pedig téglalap, szintén középen kivágva, így tudjuk a fejét átbújtatni. Valami szép övvel megkötjük, és már kész is. Egyszerűen hangzik, mi mégis elképesztő hosszan tudtuk ezt variálni.
A babázás mellett volt még egy állandó elfoglaltságunk. 
A szüleink mindig időben lefektettek minket. Az összes gyereknek egy idő után visszavonulót fújtak, gondolom egyrészt azért, hogy a szüleinknek is legyen némi magánélete gyerekek nélkül, másrészről meg nem szerették volna, ha valami félelmetes dolgot látunk a tévében. Egy dologgal nem számoltak. A kulcslyukkal. Meg még egy dologgal nem számoltak. A résnyire nyitott ajtóval. Emlékszem, hogy rendszeresen megbeszéltük a mászókán egymásnak, hogy ki milyen filmet látott titokban. A legijesztőbb jelenetek is sokkal rémisztőbbnek hangoztak a mi interpretálásunkban. Lehet, hogy a saját képzeletünk és az, hogy ez olyan tiltott dolog, még rátett egy lapáttal. Egyszer az egyik fiú a Madarak című filmet mesélte el. Én azóta is félek, ha csak rá gondolok, már akkor is. Nagy szerencsém, hogy jóban voltam a szomszéd lakótelepi bandával, mert nagyon félve mentem volna haza egyedül. Megesett rajtam a szívük és elkísértek. Úgyhogy bandaháború ide, bandaháború oda, azért a gyerekek össze tudnak fogni, ha arról van szó.
Az én gyerekeim egyelőre kimaradnak ebből a bandázás dologból, de a bunker dologból nem! Annának még nem tudom, hogy hogyan lesz, mint lesz, ő még egyelőre a bújócskázás idejére is alig bír egyedül maradni és meghúzódni. Amikor a játék során elszámol a hunyó húszig és mondja, hogy „aki bújt, aki nem megyek”, ahogy megfordul az illető, Anna azonnal megszólal, hogy „itt vagyok”. Ő még nem érti a játék lényegét. Azt, hogy el kell bújni, az rendben van, de az, hogy a játékhoz a megtalálás kihívása és öröme is hozzátartozik, neki még nem érthető. Nagyokat nevetünk rajta. Majd rájön, hogy néha jó egy picit megbújni. Hogy nem csak a bújócska idejére élvezetes egy kis kuckó.
Gyereknek is, felnőttnek is kell egy kis kuckó. Ugye igazam van?
Puszi: Gabi
